13.fejezet

Behind These Hazel Eyes

Minden olyan világos volt körülöttem. Fehér volt a padló. a falak, de még a ruhám is fehér volt. Egy íróasztal, mögötte egy szék, valamint egy ajtó volt velem szemben. Tőlem jobbra egy hatalmas, faltól falig, plafontól padlóig érő könyves szekrény terpeszkedett, rajta több ezer, különböző formájú, nagyságú és színű könyvek. Balra semmi különleges, csak pár kép a falon, melyek a természetet ábrázolták. Egy vízesés, egy hegy, tó, és egy viharos égbolt, ahol a villám lilásan szelte ketté a szürke felhőt. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy szintén fehér ruhás nő lépett be a szobába. Hatalmas vigyorral nézett rám, majd leült az íróasztal mögött lévő székre. Intett, hogy menjek közelebb, így lassan tettem két lépést. Még így is másfél méter választott el minket. Az ösztöneimet nem tudom kikapcsolni, és az idegenutálat sajnos örökre velem marad. Főleg, ha az az idegen egyfolytában vigyorog, amitől frászt kapok!

-Üdvözöllek. Minden bizonnyal te vagy Katherine. Már vártunk rád.

-Remek. De elmondaná ki maga? Vagy hol vagyok? Esetleg, hogy mit keresek itt?-kérdeztem ingerülten. Megrökönyödve pislogott rám, de momentán leszarom. Engem csak az érdekel, hogy hol vagyok, és, hogy mi van Luke-kal meg a többiekkel.

-Nyugalom. Megértem, hogy zaklatott vagy, és össze vagy zavarodva, de hangoskodással semmit nem érsz el.

-Na idefigyeljen.-támaszkodtam két kézzel az asztalra, és szinte az arcába hajoltam.-Mondja meg hol vagyok. Mondja meg miért vagyok itt. Mondja meg, hogy mi van a barátaimmal.

-Ha megnyugszik, mindent elmondok.-mondta higgadtan.

-Nem!-csattantam fel. Összerezzent hangomra, és engem fürkészett, miközben megnyomott egy szürke gombot. Két, szekrény méretű fickó lépett be, és két karomnál fogva vezettek az ajtóhoz.

-A megfigyelőbe vigyétek.-szólt utánunk a nő. Nos, a megfigyelő egy hatalmas szoba vagy inkább terem volt, ahol több millió –vagy milliárd-kicsi képernyő volt. Mindegyik egy-egy embert követett figyelemmel, bármelyik képernyőre néztem. Szemeim össze vissza ugráltak, kijelzőről kijelzőre. Egy nagyobb számítógép előtt ült nekünk háttal egy pasas, aki érkezésünkre felénk fordult. Ő is, mint eddig mindenki akivel találkoztam, fehérben volt, és még a szemüvegkerete is fehér volt.

-Mondd a nevet, s megmutatom mit tudni szeretnél.

Hát én őszintén megmondom, úgy néztem rá, mint aki most mondta, hogy ő Anglia királynője. Vagy egy ufó, vagy egy zombi, vagy múmia, vagy nem is tudom.

-Ugye tudja, hogy ez zaklatásnak minősül?-mutattam a képernyőkre.

-Ne félj gyermekem, majd megérted.

-Nem vagyok a gyermeke. És nem érdekel mit értek, vagy nem értek meg, én csak azt akarom tudni, mi van a barátaimmal.

-Ha megmondod ki az a személy, akinek cselekedete érdekel, szívesen megmutatom neked.

-Luke Hemmings.

Írt valamit, mire megjelent a képernyőn Luke. Gondolom a szobájában lehetett, mert egy ágyban aludt. Rémálma lehetett, hiszen arcán fájdalmas fintor ült, és fészkelődött össze vissza, megállás nélkül. Hirtelen felkiáltott, ugyanilyen hirtelen ült fel. Az ajtó kivágódott, és a bátyja rohant be rajta.

-Luke, a francba. A frászt hoztad rám.-ült le az ágyra. Luke térdeit átölelve meredt maga elé, és csak egyenetlen levegővételeit lehetett hallani.-Napok óta ez megy.Tudom, hogy milyen rossz neked, öcskös, és megértem, hogy a rémálmaid nem a legjobbak, de próbálj meg nyitni a segítség felé.

-Nem megy, Ben. Nem megy.-rázta a fejét. Könnyei megcsillantak arcán, ahogy a gravitáció lefelé vonzza őket.-Minden egyes pillanatban rá gondolok, és amikor fejen csap a felismerés, hogy már nincs itt… Nem tudom mit tehetnék. Annyira hiányzik, hogy már fizikailag fáj. Minden este félek elaludni, mert álmomban újra és újra őt látom. Újra és újra átélem, ahogy meghal, és már nem bírom.

Meghaltam.Tényleg meghaltam. És most szenved. Miattam. Fájdalmam sós cseppjei megindultak arcomon, kifejezve érzéseim. Leroskadtam a székbe, amihez odavezettek, és csak meredtem a képernyőre. Nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem is érzékeltem semmit Luke-on kívül. Ő töltötte ki minden érzékem, minden gondolatom. Abban a percben csak Ő létezett számomra.

-Miért emlékszik rám?-szólaltam meg rekedtesen.-Úgy volt, hogy nem emlékszik majd rám. De mégis. Szenved. Miattam.

-Sajnos erre a kérdésre nem tudok válasszal szolgálni.-hajtotta le a fejét.

-Vigyetek oda, ahol valaki megmondja nekem mi folyik itt.-kértem két testőröm.

Folyosók labirintusán át vezettek, és pár emeletet is mentünk feljebb. Végül egy sötétebb szürke ajtónál álltunk meg, ami fehérrel át volt húzva. Magától nyílt ki, kísérteties recsegéssel kísérve. Nyeltem egy nagyot, majd beléptem a félhomály uralta szobába.

-Gyere csak. Válaszolok minden kérdésre, mit a szíved rejt.

-Itt mindenki rébuszokban beszél?-húztam fel bal szemöldököm.

-Ülj le, és ne szemtelenkedj.

Szem forgatva leültem vele szembe, és unottan néztem, ahogy végigmér.

-Szóóval… Arra lennék kíván..

-Csitt!-spriccelt le valami vízzel. Illetve remélem víz volt…-Tudom, hogy mit keres a szíved.

-Akkor remélem hamar megtalálja.

-Néha az igaz szerelem erősebb, mint holmi szabály.-mondta lehunyt szemmel.-De ne feledd. A döntéseidnek következményei lesznek. Mert néha a rossz jó, a jó rossz, és nem mindig bízhatsz meg az ösztöneidben.

-Értem. Illetve nem értem, de szerintem nem is baj. Na viszlát.-pattantam fel.

-Sose feledd-kapott a kezem után.-, hogy a szerelem örök.

-Jó. Maga meg ne feledje, hogy tudok verekedni.

Azzal elhagytam a szobát. Itt mindenki elmebeteg? Milyen elvetemült helyre kerültem én? Istenem, el akarok innen tűnni. Vissza Luke-hoz, hogy elmondhassam mennyire is szeretem Őt. Semmi mást nem akarok, csak még egyszer látni.

Álom szoba.

Belépni tilos!

Állt a felirat egy ajtón. Körülnéztem, nehogy bárki is meglásson, és gyorsan beosontam az ajtón. Egy nagy, szürke kör alakú emelvény állt a szoba közepén, előtte egy vezérlőpult, amin rengeteg gomb virított, különféle színekben. Ám egy piros Play gombon megakadt a szemem. Lassan odaléptem a pulthoz, majd megnyomtam a gombot. Az emelvény halványan fényleni kezdett, én pedig felsétáltam rá. Amint felértem rá, egy halvány alak jelent meg velem szemben. Hunyorítottam egy kicsit, de amint élesedni kezdett a kép, egyből felismertem az alakot.

-Kate?

Sziasztok! El sem hiszem, hogy már a 13. résznél járunk, és nemsoká vége is. Őszintén megmondva, amikor felraktam a prológust, nem hittem volna, hogy valaki is olvasni fogja. De nem is szövegelek többet, csak még annyit, hogy ha ezt, és a Wherever you are blogom is befejeztem -mert sajnos annak a vége is közeleg-, szeretnék egy Calum-os bloggal jelentkezni. Sajnos nem tudom abbahagyni az írást, hisz ez olyan, mintha egy darabot magamból, megmutatnék a világnak, nektek. Szóval holnap két ötletem le fogom írni nektek, és örülnék, ha segítenétek dönteni a választásban. Addig is jó éjt mindenkinek, és kitartás, már csak egy hét, és jön a kukkoló, akarom mondani a Télapó -vagy mikulás?