2.fejezet

Human

Otthon egy levél fogadott, hogy Luise-a szakácsunk-elment vásárolni, Olivia-a lánya-, pedig az apjánál van. A szüleim szokás szerint dolgoztak, így egyedül maradtam a hatalmas házban. Miután megmelegítettem a tegnapi maradék kaját, a szobámban kezdtem tanulni. A holnapi házikat megcsináltam, és bemagoltam a tanulnivalókat.

A bejárati ajtó csapódására keltem fel. Elaludtam a matek felett. Nem csodálom. Felpattantam a székemből, és lementem a lépcsőn. Anya egy nagy dobozzal fogadott a konyhában. Rossz előérzetem van…

-Kincsem! Mi volt ma az iskolában?-kérdezte meg, mintha érdekelné.

-Semmi különös.-válaszoltam.-Mi van a dobozban?

-Egy gyönyörű ruha, amit neked vettem, a ma estére!-adta oda nekem a dobozt.

-Miért, mi lesz este?-kérdeztem, miközben levettem a doboz tetejét. Egy fehér ruha volt benne. Szép volt meg minden, de nem az én stílusom.

-Este egy régi barátnőmmel és a családjával vacsorázunk. Remélem lenyűgözöd őket a csodálatosságoddal.

Bájvigyorral beszéltem még pár szót anyával, majd visszamentem a szobámba. És mivel olyannyira elszaladt az idő, hogy már csak másfél óra volt a megbeszélt időpontig, gyorsan nekikezdtem készülődni. Mert fél óra mire elkészülök, de anyának ez egy órába is beletelik, a többi meg azzal megy el, hogy pepecselünk, szóval a fürdőm felé igyekeztem. Hajat is mostam, és mire azt megszárítottam eltelt egy fél óra. Felvettem a ruhát, egy fehér balerinacipőt, és egy szolid sminket. Utálom, de ilyenkor muszáj. Egy fehér táskába tettem a telefonom, a fülhallgatóm, és a kabalakarkötőm. Most is felvenném, de anya frászt kapna tőle. Leballagtam a nappaliba, ahol apa olvasott valami papírokat. Leültem mellé, és a telefonom nyomogattam. 10 perc elteltével anya is méltóztatott lejönni. Egy egyszerű bordó ruha volt rajta, és hozzá illő magas sarkú. Abban hogy lehet egyáltalán megállni? Sose ment nekem. Apa is elrakta a papírokat, így elindulhattunk.

-Ugye nem felejtettünk el semmit? Minden megvan?-aggodalmaskodott anya.

-Minden megvan. Induljunk, mert elkésünk.                 

Beültünk az autóba, és egy elegáns –és drága- étteremhez mentünk. Itt fogunk enni? Komolyan? Ez gáz. Gazdagok vagyunk, és ez meg se kottyan nekünk, de én sose szórtam a pénzt. Mindig spóroltam, ahol csak tudtam. Persze néha kihasználtam az adottságokat, de csak ha nagyon-nagyon kellett valami.

-Jaj, ne!-morogtam fájdalmas képet vágva, amikor megpillantottam egy ismerős pofikát.-Te mit keresel itt?-suttogtam Luke-nak, aki úgy vigyorgott mint a tejbe tök.

-Anya régi barátnőjével és annak családjával vacsorázni. De legmerészebb álmomban sem gondoltam, hogy pont te leszel az, aki fehér ruhában, kisminkelve fog előttem állni, mint anyám régi, gazdag barátnőjének a lánya.

A szüleink üdvözölték egymást, és a szokásos „Ti ismeritek egymást?” kérdéssel kezdődő beszélgetés után végre bemehettünk. Egy nagy asztalnál foglaltunk helyet, és persze legnagyobb szerencsétlenségemre pont Luke ült velem szemben. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy folyton engem bámul, és néha az asztal alatt megbök a lábával.

-És te mit szeretnél csinálni az érettségi után?-kérdezte kedvesen Mrs. Hemmings.

-Én a londoni művészeti egyetemre szeretnék járni.-válaszoltam lehengerlő mosoly kíséretében.

-Ez remek. És milyen szakra, ha szabad kérdeznem.

-Építészetire. Ugye?-szólt közbe Luke.

-Pontosan.-néztem rá közömbösen.

-És mi a helyzet az iskolában? Milyen jegyeid vannak?-Persze. Miután az én szüleim kivallatták Luke-ot, én jövök. De én nem vagyok olyan könnyű eset, mint a velem szemben ülő izé.

-Nagyszerűek. Természetesen jó jegyek kellenek egy ilyen neves iskolához. Minden szükséges tantárgyból nagyszerűen állok, ami pedig a többi tantárgyat illeti… Nos azok nem olyan kitűnőek, de dolgozom rajta. Hiszen, ha az ember szeretne jó munkát találni, jó iskolába kell járni, és keményen dolgozni.

-Oh, milyen okos és érett lányod van, Rose. Bezzeg Luke a zenére fordítja minden idejét. Kicsit koncentrálhatnál a tanulásra is. Katherine okos, példát vehetnél róla.

Egy „Jobb vagyok nálad!” vigyort eresztettem meg Luke felé, mire csak megint megbökött.

-Szóval zenélsz? Milyen hangszeren játszol?-kérdezte apa.

-Gitáron. És már van is egy bandám, és dalfeldolgozásokat is töltünk fel YouTube-ra, ahol van pár rajongónk.-mesélte.

-Nagyszerű. Katherine is imádja a zenét. Hány hangszeren is tudsz játszani?-fordult felém anya. Most komolyan arról fog szólni a vacsora, hogy melyikünk a jobb? Mert –már elnézést-, de a válasz én vagyok.

-Három. Tudok zongorázni, gitározni, csellózni, és egy kicsit énekelni is.

-Luke is kiválóan énekel.-nézett büszkén fiára.-De azért jobban örülnék, ha valami szakmát tanulnál majd, amiből meg tudsz élni.

-Anyaa.-csúszott lejjebb a székében.

-Ugyan már. Nem él meg mindenki a zenéből.

-Ám egy kis szerencsével és tehetséggel sokra viheti az ember.-mondtam.-És ahhoz, hogy sokra vigye a munkájában, szeretnie kell amit csinál. És ha valaki a zenében leli örömét, akkor hagyni kell neki. Mert ki akarna olyan helyen dolgozni, amihez semmi kedve?

-Ilyen fiatal, és mégis nagyon bölcs. Sokat olvasol talán?

-Igen. Amióta csak olvasni tudok, mindig van egy könyv a kezemben.

-Emlékszem, hogy egyszer bezárkózott a könyvtárba, és három napig nem volt hajlandó kijönni!-nevetett anya az emléken. Pedig végig dolgozott, és alig vette észre a hiányom. Egy 10 éves kislánynak nem a könyvtárban kellene lennie, hanem a szabadban, a barátaival. De én nem vagyok átlagos. Mindig is rengeteget tanultam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám. De mindig csak annyit mondtak, hogy lehetett volna jobb is. Sose mondták, hogy büszkék rám, és ki sem mutatták soha. A szeretetük is csak abban nyilvánul meg, hogy elhalmoznak a legdrágább cuccokkal. De nekem nem csicsás ajándékokra van szükségem, hanem a törődésükkel. Arra, hogy amikor hazajönnek a munkából velem foglalkozzanak, és ne folyton telefonáljanak. Mindig utaznak ide-oda, és ha véletlen én is megyek, csak ott bájolgok mellettük, és játszom a tökéletes illedelmes lányt. Nem ismernek engem, mert nem foglalkoznak velem. Csak egy bábú vagyok, aki kedvük szerint illegethetnek a gazdag embereknek. De nagyon elegem van ebből, és egyszer ki fogok törni, és a pokol legsötétebb bugyráig fogom kergetni a beképzelt, elkényeztetett libákat, akik azt hiszik  övék a világ, mert apuci és anyuci mindet megvesz nekik. Én csak egy átlagos életet akarok a szerető szüleimmel, egy kutyával, és hogy átlagos problémáim legyenek, mint például egy pattanás, vagy szerelmi bánat. De sose voltam még szerelmes, mert nincs időm az ilyenekkel foglalkozni, hisz leköt, hogy megfeleljek a szüleimnek.

Itt is van a második fejezet. Köszönöm a két feliratkozót, és az első fejezethez érkezett kommentet. (Örülök, hogy feldobtam a nyaralásod!) Remélem ez a rész is tetszett, és várjátok a következőt. Addig is élvezzétek ki a nyár hátralevő részét!

Angel