12.fejezet

Sorry

Luke szemszöge:

Nem tudnám megmondani miért, de rossz előérzetem van. Nem tudom mi, de történni fog valami rossz. Vagy már történt? Istenem, csak Kate-nek ne legyen baj!

-Jól vagy haver? Lesápadtál.-kérdezte Ash.

-Csak aggódok. Mi van, ha baja esik?

-Már bocs, de azért ment, hogy meghaljon. Szerintem ennél rosszabb nem történhet.-közölte Calum.

-Tapintatos vagy, gratulálok.-morogta Ash.

-Jól van srácok, hagyjátok abba. Tudom, hogy nincs baj, csak rossz előérzetem van. Ennyi.

-Minden rendben lesz.-tette vállamra a kezét Ash nyugtatásképpen.-Egyébként hol van Mikey?

-Szerinted? Nyáladzik a csajával.

Remélem tényleg nem lesz semmi baj. Ugyan, Luke! Azt mondta nem is fogsz rá emlékezni. Akkor minek rágódsz ezen? Mert szeretem. Na és? Ő is szeret. Mondta ezt valaha is? Hát…Nem. Na ugye. Ne is foglalkozz vele. Ha az olyan könnyű lenne.

Kate szemszöge:

Az erdő sötétjében, az állatok zajának kíséretében, egyes egyedül vonulni az öngyilkosság felé, nem épp a legjobb érzés. De nem panaszkodok, mert ezzel megmenthetem a barátaim, és ez bármit megér. Az éjszakai égbolt felhőtlenül ragyogott felettem, minden egyes csillag fényt adva az utamhoz, mely a Hold fényében ragyogott. Kiérve egy tisztásra, leterítettem a pokrócot, amit magammal hoztam, és leültem rá. Lehunytam szemeim, kizártam a külvilágot, és koncentráltam. Éreztem a gyomromban a bizsergést, ami elkezdett szétáradni az egész testemben. Aztán hirtelen abbamaradt. Kipattantak szemeim, és körbenéztem. Sehol senki, és semmi. Akkor mi a baj? Ekkor dörrent egyet az ég, fénylő villámmal kísérve hangját. Az eső megállíthatatlanul tört a föld felé, és éreztem minden egyes cseppjének leérkezését. Az ég ezzel akart figyelmeztetni, hogy  valami nincs rendben. Nem mondod?!

„Vágj el minden köteléket, hogy annak életét megmentsd. Mert a hiábavaló próbálkozás, fájdalmat szül.”-rémlett fel a szöveg a könyvből.

A nyaklánc! Gyorsan kikapcsoltam a láncot, majd vigyázva a medálra, leraktam magam mellé. Újra becsuktam a szemem, és a bizsergés újfent megjelent. Ám mielőtt bármi is történhetett volna, valaki a számra nyomott egy anyagot, és elvesztettem az eszméletem.

Sötét helyen tértem magamhoz. Valami raktárfélében lehettem, mert magasan voltak apró ablakok, és egyetlen, hatalmas ajtó. Egy poros matracon feküdtem, és ezen, meg egy széken kívül semmi nem volt benn.

-Látom felkeltél.-lépett be egy férfi.

-Ki maga? Hol vagyok? Mit akar tőlem?-soroltam kérdéseim.

-Az nem fontos ki vagyok, ahogy az sem, hol vagyunk. Az pedig, hogy mit akarok, egyszerű. Életben tartani téged.

-Miért?

-Jaj, tudom ki vagy. Tudom mi vagy. És a háborúnak meg kell történnie. Mert ha harcolnak egymással a természetfeletti lények, és az emberek, én leszek az úr, mindenki felett.

-Hű… Maga aztán egy idióta.-mondtam. Be kellett volna fognom? Aha. Megtettem? Nem. Minek? Ha megöl nekem jó. Ha nem, akkor meg… Nem nagyon izgat.-Gondoljon bele! Mit ér azzal, ha maga lesz az…úr. Mármint, mit csinál azután? Kétlem, hogy mindenki majd magát fogja szolgálni. Ekkora barom még maga sem lehet.

-Te csak egy kislány vagy, aki nem értheti ezeket. Neked csak annyi a dolgod, hogy ülsz a fenekeden, és vársz, amíg kell. Érted?-hajolt közelebb.

-Értem.-mosolyodtam el.-De van valami, amit nem vett figyelembe.

-Csakugyan?

Bólintottam egyet, majd egyik lábamat lendítettem, és tökön rúgtam, aztán a lehető leggyorsabban pattantam fel. Míg a hapsi fetrengett a fájdalomtól, nekiiramodtam, és az ajtóhoz rohantam. Kivágtam a fémajtót, és kilépve a szabad levegőre, nagyot sóhajtottam.

-Állj meg!-kiáltott utánam.

Hátranéztem rá, majd visszafordulva újra futásnak eredtem. Puffanást hallottam, majd fájdalom hasított a bal lábamba, és előreestem. Átfordultam a hátamra, és támadómra néztem. Még egy lövés dörrent, ami a vállamat találta el. Felnyögtem a fájdalomtól, és egyre élesebben szívtam be a levegőt a tüdőmbe. Arcomon csak a düh jelei látszódtak, amin csak vigyorogni tudott a pasas.

-Hiába próbálkozol, bogaram. Senki nem tud megmenteni, mert senki nem tudja hol vagy. Magadra maradtál.

-Majd meglátjuk.

Tudom, hogy igaza van, de ő ezt nem tudja. Ahogy azt sem, mennyire nem vagyok gyámoltalan. Meg tudom védeni magam, nincs szükségem senkire. Hirtelen remegni kezdett a föld, a kavicsok pedig a levegőbe emelkedtek A férfi ijedten nézett körbe, majd rám, és a pisztolyt elsütötte-már harmadjára. A hasamba fúródott a golyó, mire minden irányból felé repültek a kavicsok. Fájdalmas kiáltással rogyott a földre, és pár pillanattal később már nem mozdult. Az adrenalinszintem csökkent, a fájdalom pedig erősödött, de még volt annyi erőm, hogy elvonszoltam magam a pasas holttestéhez, és a telefonján felhívtam Luke-ot.

-Haló?

-Luke… Segíts.

-Kate! Istenem, hol vagy? Mi a baj? Kate, szólalj meg!-kiabált kétségbeesetten a telefonba.

-Luke. Sze…szeretlek.-leheltem a készülékbe utolsó erőmmel. Kiejtettem ujjaim közül, fejem megtámasztottam a földön, és próbáltam mély levegőket venni.

-Kate! Hallasz? Szólalj meg. Kérlek, szólalj meg.-könyörgött Luke a telefonon keresztül.

-Luke.-suttogtam nevét.

-Kate. Figyelj rám. Érted megyek, csak várj meg. Kérlek, várj meg.

-Szeretlek Luke. Sajnálom, hogy eddig nem tudtam megmondani ezt. Sajnálok mindent, mindent amit valaha tettem ellened. Tudom, hogy borzalmas voltam, és bocsánatot kérek. Ha visszatekerhetném az időt, mindent megváltoztatnék. Szeretlek Luke, ezt sose feledd.-sírtam el magam.

-Én is szeretlek. De Kate. Nem hagyhatsz itt. Értetted, Nem hagyhatsz itt!

Érezted már azt az ürességet? Azt a semmit ott belül? Nem? Szerencsés vagy. Én azt érzem. Mert anélkül távozom innen, hogy azzal lehettem volna, akit teljes szívemből szeretek. De az élet már csak ilyen. Igazságtalan.

Sziasztok! Először is bocsánat a késésért, de idő kellett, míg kibontakozik a fejemben. Másodszor pedig, ez nem az utolsó fejezet. Még legalább kettőt+epilógust tervezek. Próbálom mihamarabb hozni. Addig is boldog karácsonyt mindenkinek és kitartást, már csak két hét.

Angel