B, mint Bizalom

When You're Gone

Csak… öljön meg valaki, hogy ne kelljen ezt hallgatnom. Vagy a tanárt, csak szabaduljak már innen! A világ legrosszabb 45 perce után, végre kicsengettek, és én lettem volna az első, aki kirohan a teremből, de a tanár az asztalához hívott.

-Megnéztem az előző iskolából hozott jegyeit. A reál tantárgyak nem mennek önnek olyan jól. Megtudhatom az okát?

Persze! Az árvaházban senki sem segített soha a háziban, és nem értettem meg az anyagot. Bár az is lehet, hogy csak szimplán hülye vagyok hozzá, és nem érdekel. Viszont ha bombát akar összerakni, én vagyok az első, akinek szólni kell. Nem hiszem, hogy arra kapnék egy jegyet, max igazgatóit.

-Jól van.-sóhajtott.-Menj.

Nem kellett többet mondani, már kint is voltam a teremből. Zaklatottan siettem ahhoz a padhoz, ahol az előző…előtti szünetben is. Két méterrel a pad mögött azonban megtorpantam, ugyanis már elfoglaltak azt. Méghozzá nem is akárki. Calum ült ott, a telefonját nyomkodva. Vettem egy nagy levegőt, majd sarkon fordulva elindultam az ellenkező irányba.

-Mira!-futott utánam Calum. Kelletlen fordultam felé, de még véletlen se emeltem fel a fejem.-Sajnálom az előbbit, nem tudom miért viselkedtem olyan hülyén. Illetve tudom, de… Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy nem lenne e kedved meginni valamit velem suli után?

Már épp szólásra nyitottam a szám, amikor rájöttem, hogy nem tudom mit mondjak. Nem azzal volt a baj, hogy hogyan mondjam, azzal voltam problémában, hogy mit. Végül nyeltem egy nagyot, és megszólaltam. 3 év óta most először.

-Persze.

Hangom rekedtes volt, nem csodálom, azóta nem adtam ki hangot, hogy Jason meghalt… Jas volt az egyetlen ember akivel barátságot ápoltam, mert olyan volt, mint én fiúba. Vagy én voltam olyan, mint ő, csak lányba. Aztán azon a végzetes estén…

’Már sötét volt, amikor Jas és én az árvaház felé baktattunk. Az utcai lámpák fénye világította csak meg az utunk, én pedig idegesen szorongattam a kezét, mert rossz előérzetem volt. Hirtelen pár srác bukkant fel, kezükben fényes csillogást láttam. Kés. Pénzt akartak, de nem volt nálunk semmi. Az egyik elkapta a nyakam, mire Jason behúzott neki egyet. A másik kettő lefogta őt, a a törött orrú pedig hasba vágta. A negyedik –aki ’átvett’-meg csak röhögött.Az ütések összefolytak a szemem előtt, nem láttam élesen semmit. A könnyeim fátylán át csak annyit érzékeltem, hogy Jas összeesett, míg a fiúk elfutottak. Gyorsan letérdeltem mellé, és fejét az ölembe vettem.

-Mira. Ígérd…Ígérd meg, hogy vi-vigyázni fogsz ma-magadra.

-Jas… Megígérem, csak ne hagyj el. Jas… Nem hagyhatsz el! Hallod? Kérlek.-sírtam. De Jas nem kelt fel. Meghalt, egyedül hagyva engem. Azután az este után egy hétig ki sem szálltam az ágyból. Alig ettem, és emberek közé nem voltam hajlandó menni. Az iskolából is kimaradtam, és egész nap csak gondolkoztam. Gondolkoztam a fájdalmán, amit tökéletesen éreztem. Éreztem, ahogy meghalt a kezeim között. Aztán pszichológushoz vittek. De nem beszéltem se ott, se máshol. Elment a kedvem az élettől. Viszont megígértem Jason-nek, hogy vigyázok magamra. ’

Amint az utolsó óráról is kicsengettek, azonnal a szekrényemhez siettem. Bedobtam a cuccomat, kivettem azt, ami kell, majd becsapva az szekrényajtót, idegesen toporogtam.

-Szia! Mehetünk?-állt meg előttem Calum. Én csak bólintottam egyet, mire elmosolyodott, és elindult a kijárat felé. Követtem őt, egészen egy hangulatos kis kávézóig, ahol alig voltak páran. Én mégis feszengve ültem le a fiúval szemben, aki csak aranyosan mosolyogva figyelt engem. Miután rendeltünk valamit- én egy forrócsokit sok habbal, annak ellenére, hogy elég meleg van-, ő törte meg a csendet.

-Szóval… Milyen érzés mindig újnak lenni?

Ez most komoly?-Nem tudom. Olyan… Olyan.

-És milyen az az olyan?-kérdezte. Erre csak megforgattam a szemem, és bekaptam egy kanál tejszínhabot.-Jó, bocs. Akkor azt mond meg, hogy miért nem beszélsz senkivel?

-Ez…bonyolult.-hajtottam le a fejem. Nem szeretnék erről beszélni!

-Semmi sem olyan bonyolult.-nézett rám olyan ’hallgatlak’ arccal.

-Ez az, hidd el.-sóhajtottam. Nem tudom elmondjam e neki, mert… félek, hogy hülyének néz, vagy pont ellenkezőleg. De valami mégis azt súgja, bízhatok benne.-Na jó. Én… más vagyok. Nem tudom hogy, vagy miért, de ér-érzem… érzem mások fájdalmát.-hunytam le szemeim.

-Érzed?-ráncolta homlokát.-Hogyan?

-Nem tudom. Csak… olyan, mintha nekem is fájna. Persze nem úgy mint annak, akinek érzem a fájdalmát, hanem… csak ott van a fájdalom. Például, ha valakinek eltörik mondjuk a keze, akkor érzem, hogy fáj a kezem.

-Hű… Várj, ha érzed a fájdalmat, akkor..

-Egész nap fáj mindenem. De már megszoktam.-vontam vállat.

-És csak a fizikai fájdalmat érzed?

-Nem. A lelki fájdalom is ugyan olyan, mint a fizikai, csak attól a fejem fájdul meg. Viszont annyiban különbözik, hogy a lelki alapú úgy áramlik, mint a hullám.-magyaráztam.-Ezért nem barátkozom senkivel, mert furának néznének, és néznek is. Öhm…te miért nem menekültél még el sikítva?

Kérdésemre csak hangos nevetés volt a válasz, amit nem igazán értettem.-Nem vagy fura. Vagy ha az is vagy, nekem bejön.

-Oh… Szóval ez egy.. öh..randi?

-Igen. Vagyis nem! Mármint… nem az, ha nem akarod. Nevezhetjük baráti együtt lógásnak.-hadovált össze-vissza.

-Vagy randinak.-döntöttem oldalra a fejem, így jobb szöget kapva elpirult arcára.

-Igen. Vagy annak.

-Nem érted, ugye? rendben. Akkor mondom így: Ha egy bizonyos fiú –aki itt ül előttem-, elhívna randizni, akkor azt hiszem igent mondanék.

-Tényleg?-csillantak  fel  csodálatos barna szemei.-Akkor… Lenne kedved randizni velem?

-Ezer örömmel.