E, mint Elemi

Drown

-Ugye te vagy Mira?-szólított meg egy szőkés barna hajú fiú. Brad, ha jól tudom. Láttam róla képet Ridley-nél.

-Igen. Miért?

-Brad vagyok. Ridley unokatestvére.

-Tudom. Mit akarsz?-kérdeztem. Egyáltalán nem voltam ellenséges vele, mert nem tűnt veszélyesnek, bár amilyen alakokkal barátkozik…

-Beszélni. Csak meg akarom érteni ezt az egészet. Tudod, Calum kivan a történtek miatt. Tegnap majdnem eltörte a kezét, amikor belevert a falba.

-Megérteni? Nincs ezen mit megérteni. Calum tudta, hogy nem vagyok átlagos, mégsem mondta el, hogy ő micsoda. Szerintem ez egyszerű.-hagytam figyelmen kívül az utolsó két mondatát.

-Adhatnál neki még egy esélyt. Ha jobban megismered, rájössz, hogy nem rossz ő. Csak így védi magát a csalódásoktól. Egyszer már elvesztette a szerelmét, másodszorra nem hiszem, hogy kibírja.

-Nem szerelmes belém. Két napja ismer. Amúgy, ha ennyire védi magát, akkor minek szólt hozzám?-álltam meg vele szemben.

-Nem tudom. Még nem voltam szerelmes, nem értem ezt. De azt értem, hogy fontos vagy neki. És nagyon maga alatt van, amiért elcseszte.

-Nem érdekel. Nyugodtan megmondhatod ezt neki is.-indultam el.

Most komolyan rám küld mindenkit? Először az a csaj, most meg Brad? Szánalmas.

-Oh, Brad. Mondd meg neki, hogy ha akar valamit, akkor ő jöjjön, ne a barátai intézkedjenek helyette.-szóltam még utána.

A teremben már ott volt Rid, szóval leültem mellé. Hallgatásomból leszűrhette, hogy baj van, így rákérdezett.

-Az az idióta rám küldi az összes haverját, hogy megváltoztassam a véleményem. De nem fogom.

-Jól teszed.-bólogatott.

Az óra halál unalmas volt, bár nem sok mindent hallottam, ugyanis jobban lekötöttek a gondolataim.

Mióta ebbe a suliba jöttem, teljesen a feje tetejére állt minden. Mármint… egy srác randira hív, lesz egy legjobb barátnőm, kiderül, hogy a srác hazudott nekem… Pár nap, és az ember élete kifordul magából. De miért pont az enyém?

A választ megkaptam –ugyan pár órával később.

Abban a parkban ültem, pont azon a padon, ahol először találkoztam Ridley-vel. A könyvem olvastam, az utolsó oldalakon járva, amikor hirtelen Calum jelent meg mellettem.

-Mira. De jó hogy megtaláltalak.-ült le mellém. Egész nap nem láttam a suliban, most meg ideállít? Mégis mit akar? Rájött, hogy a haverjai helyett neki kéne beszélni velem?

-Megtaláltál. Mit akarsz?

-Utánanéztem pár dolognak. Kiderítettem mi vagy. Egész délelőtt olvastam, míg végül rátaláltam egy könyvre, aminek elméletileg léteznie sem kellene, és hát eléggé… hogy is mondjam… nem épp kívánatos személy vagyok ott, szóval…

-A lényegre térnél?

-Persze. Szóval ebben a könyvben azt írták, hogy van egy mítikus faj, ami régen kihalt, pedig a legerősebb fajok egyike volt. Az Érzők mindent képesek az éter rezgésén át…öh…érezni. Az érzéseket, legfőképpen.

-Gondolod, hogy én is ilyen vagyok? Érző? De ha kihalt a faj, akkor hogy lehetek életben?-kérdeztem. Jogosan.

-Nos… Mikor még voltak Érzők, a legerősebbek vezették őket, és az egyik tanácstagnak a lánya beleszeretett valakibe, de az apja nem engedte összeházasodni őket. Viszont a lány ellenszegült, és titokban hozzáment, és teherbe esett. Az apja megtudta ezt, és megölette a saját lányát, a szerelmét meg börtönbe zárta. De megszökött, megtudta, hogy meghalt a felesége, és bosszúból megölt mindenkit. A Legfőbb Tanács száműzte őt az Alvilágba, és mindenki Kronosz néven emlegette. A baba sosem került elő, azt állítják megölte, de egyesek szerinte elrejtette valahol.

-Én lennék a baba?

-Azt olvastam, hogy amikor megszületett, a legfájdalmasabban sírt fel, ahogy még senki, mert érezte a világ minden fájdalmát. Érezte az anyja szenvedését, és csak apja szívverése tudta lenyugtatni. És mivel te is érzed a fájdalmat, valószínű, hogy te vagy az.

Wow…szóval egy gonosz gyilkos az apám, a nagyapám megölette a tulajdon lányát, miután ő megszülte az unokáját, mert olyat szeretett, aki nem kellett volna? Mi ez, valami ósdi Rómeó és Júlia utánzat?

-Jól vagy?-kérdezte halkan.

-Eddig azt hittem, hogy a szüleim azért dobtak el maguktól, mert nem kellettem nekik. De az, hogy kiderült az anyám halott, az apám meg valahol az Alvilágban, vagy hol van, mert megölte a saját fajtáját… Nem tudom. Kicsit sok. Vagy sokk. De köszönöm, hogy ennyi időt szántál erre. Sokat jelent nekem.

Talán félreismertem? Talán nem is olyan rossz, mint azt gondoltam? Tévedtem volna?

-Én csak… Bocsánatot szeretnék kérni, amiért nem mondtam el mi vagyok. Tudom, hogy hülyeség, de attól féltem , ha elmondom már nem fogsz kedvelni.

-Ez tényleg hülyeség. Ha elmondtad volna, tudnám, hogy teljesen megbízhatok benned. De így, hogy nem mondtad el…

-Nem tudsz bízni bennem.-hajtotta le a fejét.

-Kérdezhetek…valamit?

-Persze.

-Uh…öhm… Délelőtt, a suliban beszéltem Braddel, aki mondott valamit, ami nem hagy nyugodni. Azt mondta egyszer már elvesztettél valakit, akit szerettél. Ki volt az?

Nem fogja elmondani. Főleg azok után, amiket mondtam.

-Miranda volt az első szerelmem. Azt hittem minden tökéletes, és együtt fogunk megöregedni. Aztán egyik nap későn ment el tőlem. Mondtam, hogy hazakísérem, de erősködött, mert épp meg voltam fázva. Megígérte, hogy amint hazaér felhív. Nem hívott. Nem vette fel, én pedig azt hittem elfelejtette, vagy lemerült a mobilja. Másnap tudtam meg, hogy egy Banshee megölte. Megesküdtem, hogy bossszút állok, de valaki azt állította én öltem meg, és Mikey-t meg engem száműztek a démonok közül. Fél évre elvették az erőnk, és normális emberekként éltünk. Borzalmas volt.

Átlag emberként kellett élniük, miközben démonnak születtek, és még a szerelme is meghalt. És őt gyanusították. Tényleg borzasztó lehetett. Már értem miért mondta azt Brad. Eleget szenvedett. De én nem vagyok még kész erre. Ezt meg kell értenie.

-Sajnálom. Tudom milyen elveszteni valakit, akit mindenkinél jobban szerettél. Alig voltam 15 éves, amikor a legjobb barátommal mentünk vissza épp az árvaházba a könyvtárból. Ránk támadtak, Jasont leszúrták, aztán elfutottak. Azóta nem beszéltem senkivel. Veled beszéltem először három év elteltével. Azt hiszem sokkal tartozom neked.

-Ez azt jelenti hajlandó vagy randizni velem?-nézett rám…reménykedve. Istenem.

-Nagyon kedves, hogy ennyi mindent tettél értem, és hogy elmondtad ezt, de én még nem állok erre készen. Talán egyszer, de még nem. Sajnálom.-álltam fel.

-Kérlek. Csak adj egy esélyt.-pattant fel.

-Calum.-sóhajtottam fájdalmasan. Nem akarom ezt… Miért olyan bonyolult minden?

És akkor…életemben először…megcsókoltak.

„Perzselt a lélegzete. Lassan csókolóztunk. Ne hagyd abba, ne hagyd abba! Semmi másra nem bírtam gondolni, csak erre: ne hagyd abba. Végigsimított a csípőmön, a hátamon, szorosan magához ölelt. Éreztem súlyosan dobbanó szívverését. A ritmusát. A ritmusomat.”