1.fejezet

Riot!

Már vagy hatodjára pillantottam abba az idegesítően kék szempárba. Ráfintorogtam, mire egy pimasz mosolyt kaptam válaszul. Beverem a képét ennek az idiótának! Rid megláthatta fintorom, mert kérdőn nézett rám.

-Mi a baj?-fonta össze karjait mellkasa előtt.

-Az az idióta már bámul egy ideje, és idegesít.-morogtam. Most odamegyünk, beolvasunk nekik, aztán megint minden előröl. Már kezd unalmas lenni. Pontosan úgy, ahogy gondoltam! Rid azzal a tökfej Luke-val veszekedett, ami kezdett kiborítani.

-Ne bámuld a barátnőm seggfej.-Ez aztán az elmés beszólás…

-Csak nem zavarba hozlak?-kérdezte idegesítő mosolyt villantva rám.

-Inkább zavarsz.-köptem felé szavaim.

-Ugyan szivi. Valld be, hogy bejövök neked.-biggyesztette le száját. Fúj… elhányom magam ettől a sráctól.

-Előbb hányok szivárványt.-vágtam rá indulatosan. Kezeim automatikusan záródtak ökölbe. Remegett mindkét kezem a visszafojtott dühtől.

-Hagyd őt békén. Sose süllyedne a szintedre. Nálad ezerszer jobb srácokat is találna bárhol. Sose kezdene ilyen ízlésficamos, tehetségtelen, egoista izékkel. Ugye?-kérdezte tőlem Rid.

-És te azt honnan tudod? Várj csak! Te mondod meg neki. És még én vagyok az egoista. Nem tudom, hogy bírja bárki is melletted.-mondta Luke Ridnek címezve szavait, de közben engem nézett, mintha félig nekem mondta volna.

Lesütöttem szemeim, és a bakancsomat kezdtem fixírozni. Még mindig éreztem égető tekintetét rajtam, de nem foglalkoztam vele.

-Mi lenne, ha lekopnátok, és békén hagynátok minket? Nem tehetünk róla, hogy mi tehetségesnek születtünk, ti pedig nem. Szokjatok hozzá. Sokkal jobbak vagyunk nálatok. Nem kell ezért irigynek lenni. Majd találsz valaki olyat, akihez közelebbi szinten állsz.-gúnyolódott továbbra is Rid.

-Állj már le.-szólaltam meg közbevágva.

-Mit mondtál?-fordult felém.

-Azt, hogy hagyd ezeket, és menjünk.

-Igaz. Azt sem érdemlik meg, hogy akár csak rájuk nézzünk.-kacagott gonoszan.

Bocsánatkérő pillantást vetettem feléjük, majd elindultam Rid és Grace után. Rid szekrénye előtt álltunk meg. Kivett belőle egy könyvet, majd becsukta azt.

-Kate. Mi a fene történt?-kérdezte ingerülten.

-Túl messze mentél.-ráztam meg a fejemet.

-Mi van?-nézett hitetlenül rám.-Na ide figyelj. Ezek a tehetségtelen idióták, nem fognak ellenem fordítani. Gondolkodj el, hogy ki miatt is vagy most olyan, amilyen.

-Igaz. Ha te nem lennél, most valószínűleg nem így lenne semmi. De most megtudom, milyen nélküled. Elegem van abból, hogy a csicskád vagyok. Én is ember vagyok, akinek van saját akarata. Elegen van belőled, meg abból, hogy azt hiszed, hogy jobb vagy bárki másnál. Azt mondod, hogy ők a tehetségtelenek, de te sokkal rosszabb vagy. Ilyen hamisan játszani se hallottam még senkit. És itt van vége. Nem leszek a testőröd, hogy mindenkit megveress velem. Kiszállok az árnyékodból. Bár ha jobban belegondolok, akkor a nagy egód nyomott ki.

Azzal sarkon fordultam, és a szekrényem felé vettem az irányt. Kivettem a következő órai könyvem, és azzal indultam a terem felé. Ott leültem a leghátsó padba, és elmerültem a rajzfüzetemben. A csengő idegesítő hangja jelezte az óra kezdetét, de a tanár mindig késik vagy tíz percet. Éppen egy fa körvonalait vázoltam fel az apró kockába, amikor árnyék jelent meg. Felemeltem a fejem, és szembetaláltam magam azzal a négy idegesítő idiótával.

-Mit akartok?-kérdeztem.

-Szóval szerinted tehetségesek vagyunk?-kérdezte szemtelenül Luke.

-Ridleynél sokkal.-álltam fel.-De az azért gáz, hogy én védtelek meg titeket, mert ti nem tudtátok magatokat. Legközelebb jobb dumát villantsatok, mert a mostani nem ér többet annál, aki mondja.

-Mert ki mondja?-kérdezte tettetett -remélem- hülyén Ash.

-Üljetek le.-jött meg a tanár. Gúnyosan vállat vontam, majd helyet foglaltam a székemen. A srácok elmentek a helyükre, de Luke a mellettem lévő üres székre huppant le. Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő csak rám vigyorgott.

-Mit művelsz?-suttogtam kérdésem.

-Leültem. Miért, minek látszik?

Válaszul csak a lábammal lelöktem a földre. Rámosolyogtam, amikor felnézett, de tekintete a tanár mérges alakjára terelődött.

-Mr. Hemmings. Megmondaná, miért van a földön?

-Tudja… Én csak… Gondoltam, hogy megnézem milyen a fény tükröződése innen. Lentről.-magyarázkodott.

-Remek. De megkérem, hogy legközelebb ne az órámon. És Miss. Worth, ön lehetőleg ne ilyenkor…

-Bocsánat tanár úr, de ha azt akarja kérni, hogy javuljak meg, akkor hiába koptatja a szavakat. Időpocsékolás.

-Az intelligencia hiánya néha ilyen mértékben is megmutatkozik. Micsoda nagy kár. Úgy hiszem, ha kicsit megerőltetné magát, akkor sokkal jobb jegyeket szerezne.

-Az intelligencia szintem nem a béka feneke alatt van, mint egyes embereknek. Ha tudni akarja, sokkal nagyobb az IQ-m, mint ahogy azt gondolja.  De ha azt akarja, hogy ilyen felesleges tárgyakra fecséreljem az időmet, ahelyett, hogy arra készülnék, hogy a kiszemelt egyetemre készülődjek, akkor sajnálom. De én akkor is bejutok a Royal Academy of Arts építészeti szakára. És szerintem nagyszerű lenne, ha egy diákja egy ilyen neves helyre kerülne.

-Maga csak ne oktasson ki engem. És ha önt felveszik arra a helyre, akkor az egy csoda.

-Igenis fel fognak venni. Mert nem pazarolom az időm ezekre a felesleges dolgokra. És ha veszekedni akar, akkor szívesen elmegyek az igazgató úrhoz. Sőt, akár a szüleimet is értesítem. De remélem, nem kell zavarnom őket a munkában.

Füstölögve ment előre a táblához, én pedig diadalittas mosollyal süllyedtem vissza a vázlatfüzetembe lévő fához.

-Miért kellett lelöknöd?

-Miért kellett leülnöd?

Egy madár körvonalát rajzoltam fel, amikor egy cetli landolt előttem.

Remélem jól szórakozol az új barátaiddal!

Hitetlenkedve néztem fel Ridleyre, de ő előre volt fordulva. Megráztam a fejem, és összegyűrtem a papírt. Belegyömöszöltem a táskámba, aztán elraktam a füzetem is. Nem volt humorom tovább rajzolni. Hátradőltem a széken, és gondolataimba mélyedtem. Most mit csináljak? Egyedül is elvagyok, de Grace számít rám. Nem hagyhatom cserben. Ridley rémuralmának véget kell vetni. De egyedül nem fog menni, így találnom kell valakit, aki segíthet. Valaki, aki nagyobb lehet Ridnél.

-Min filózol?-zökkentett ki Luke.

-Nem filózok.-morogtam.

-De filózol. Mindig ilyen arcot vágsz, amikor gondolkozol. Elmerengő, távolba révedő arcot.

-Te engem figyelsz?-tátottam el a szám. Kikerekedett szemekkel bámultam a mellettem ülő fiút, aki megszeppenten nézett vissza.-Hahó. Te kukkolsz?

-Nem.-vágta rá.-Én csak… Sokszor kerülsz a szemem elé.

Elég gyenge magyarázat… Nem foglalkoztam vele meg az idegesítő jelenlétéről-pedig higgyétek el, hogy baromira idegesített még az is, ahogy lélegzetet vesz.

-Nem tudnád abbahagyni?-csattantam fel, persze halkan.

-Mit? A lélegzést? De akkor megfulladok.

-Igen. Könyörgöm!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem elnyeri tetszéseteket. Borzasztóan örülnék ha hagynátok pár véleményt, hogy tudjam megéri-e folytatni. Persze nem kötelező kommentelni... Írhattok a Chat-be is, vagy iratkozzatok fel, nekem mindegy. Egy hét múlva hozom a második fejezetet.

Angel