A, mint Affektív

You Got It All

A magány nekem több, mint egy fogalom. Nekem ez az életem. 15 éve egyedül vagyok, mióta a szüleim árvaházba dugtak. Azóta intézetből intézetbe költözök, mert nem vagyok egy mintagyerek. Sőt. Számtalanszor kerültem verekedésbe, ahonnan az egyik fél mindig kórházban kötött ki –és nem én. Soha sem beszéltem még senkivel, se az intézetekből, se az iskolákban. És az ok egyszerű: fájdalom. Érzem mindet. Azt, ami mellettem van, azt amit én okozok, azt, ami a Föld másik felén van. Mindent érzek, és ez ellen nem tudok tenni. Nem találtam semmit erről, így csak arra tudok koncentrálni, amit személyesen megtapasztalok. Eleinte borzalmas volt. Amit én okoztam, pedig egyszerűen szörnyű. De már természetessé vált. Szinte érzem a hiányát, ha nincs jelen. Persze ilyen nem sokszor van. Viszont most… Sydney egyik legszigorúbb intézetébe kerültem, és ismét egy új iskola tanítványa lettem. Mindig én vagyok az új lány, és már kezd unalmas lenni. De nem kell sokáig bírnom ezt. Nemsoká betöltöm a 18-at, és végre leléphetek innen. Azt még nem tudom hova, de majd kitalálok valamit.

A pad amin ültem kezdett kényelmetlen lenni, de a könyv, amit olvastam, elterelte róla a figyelmem. Hirtelen lehuppant mellém valaki, és megcsapott egy olyan erősségű fájdalomhullám, amilyet még sosem éreztem. Kicsit élesebben szívtam be a levegőt, mint kellett volna, amit gondolom furcsállhatott, de nem tette szóvá. A szemem sarkából rápillantottam arra a merész személyre, aki le mert ülni mellém, és meglepetésemre Calum Hood volt az. A menők közé tartozott természetesen, hisz a bandájával elég nagy hírnevet szereztek. De miért is ül le pont mellém, aki sose szólalt még meg?

-Heló.-köszönt. Nekem. Nekem! És most nem a visítócsajos Nekem! volt, hanem a ledöbbent Nekem!. Én meg csak néztem rá, mint egy ufóra.-Calum vagyok. Calum Hood.-Tudom haver, tudom. De azt még mindig nem, hogy mégis mi a fészkes fenéért szóltál hozzám! He?-Te pedig Mira, ugye?

Anyám, te egy zseni vagy! Eddig hogy hogy nem jöttek erre rá? Ja, megvan. Nem vagy az! Mindenki tudja a nevem, mert én vagyok az a csaj, aki nem dumál senkivel, akitől még a tanárok is frászt kapnak, és olyan mint egy gót! Szóval bocs öreg, de rossz ajtón kopogtatsz.

-Oké. Én csak, szóval azért jöttem, hogy… meg hogy… vagyis, tulajdonképpen, egészen pontosan, én azért is ültem ide, hogy…

Kinyög még ma valamit, vagy csak dadog? Mert őszintén megmondva, nincs hozzá humorom.

Szerencsére a csengő megmentett a további társalgástól, így felkapva a cuccom, elindultam a rajzterem felé. A kedvenc órám, míg a második a történelem, a harmadik pedig az irodalom. A reál tantárgyakból (pl.: matek, földrajz, biosz, kémia, fizika) borzalmas. Persze az alapvető dolgokat tudom, kémiából meg fizikából pedig kicsivel többet is –bár olyat, amit nem hiszem, hogy kéne tudnom-, de földrajzból meg matekból teljesen hülye vagyok. Lehet azért, mert sose próbáltam megérteni, vagy talán mert soha senki nem segített bennük, de érdekes, mert a többi tárgyból nem állok sose bukásra.

A terembe elsőként érkeztem meg, így elfoglalhattam a leghátsó sor baloldali padját. A táskámból kiszedtem a vázlatfüzetem, kinyitottam egy új lapot, és a direkt erre a célra kinevezett ’rajzólós’ ceruzámat a kezembe fogva vártam, hogy a tanár elmondja mit kell rajzolni.

-Azt szeretném, ha valami olyan rajzolnátok, ami elmondja milyenek vagytok. Fejezzétek ki magatokat egy képpel, töltsétek be azt a fehér lapot magatokkal!

-A tanárnő azt akarja, hogy hányjuk le a lapot?-kiáltott fel egy srác, két sorral előttem. Barna haja volt, és olyan ’menő vagyok, ezt kapd ki’ kinézete volt. Utálom az ilyen embereket, na nem mintha nem utálnék minden embert…

-Sajnálom Jason, de jobb szeretném, ha a ceruzát használnád, és nem a reggelidet.

Szóval rajzoljam le, hogy milyen vagyok. Az nehéz lesz… Eddig mindig olyanokat rajzoltam, amit nem igazán szeretnék megmutatni senkinek, mert hát… Nem igazán normális képek.Aztán eszembe jutott valami, amitől talán nem fognak megint pszichológushoz küldeni. Sokszor volt már ilyen.

Amint megszólalt az óra végét jelentő csengőszó, mindenki felkapta a táskáját, és kiviharzott a teremből. Egyedül én ültem még mindig a helyemen, az alkotásomat tökéletesítve. A tanár összeszedte a lapokat, és zavarodottan állt meg a pad mellett, ahol ültem.

-Te miért nem mész ki az udvarra a többiekkel?-kérdezte Mrs Moore. Én csak megvontam a vállam, és egy utolsó simítással lesöpörve a radírdarabokat a füzetemről, leraktam azt a padra.-Hű, ez fantasztikus lett. Nagyon tehetséges vagy.-nézett elismerően rám, miután szemügyre vette a rajzom. Lehajtott fejemet kissé megráztam, jelezve egyet nem értésem. Sose szerettem, ha megdicsérnek, felettébb irritált, amikor akár csak valaki is hozzám szólt. Ám visszagondolva az óra előtti kis -egyirányú- beszélgetésre, melyet Calum intézett velem, érdekes, de nem éreztem annyira kényelmetlenül magam. Ez azonban nem mondható el a fiúról, hisz szemmel láthatólag nem volt épp a legmagabiztosabb.-Ha gondolod itt maradhatsz…

Hajtottam egyet a füzetemben, és az új oldalra kezdtem el felvázolni egy arcot. Rajzolás közben tudok legjobban gondolkodni, ez most sem volt másképp. A szülinapom egy hónap és itt van, és mivel 18 évet meghaladva ’felnőtt’ vagy, kitesznek az árvaházból, és egyetlen létező rokon hiányában nem tudok hová menni. Persze felajánlották, hogy még maradhatok, amíg nem találok egy lakást, ahol elélhetek, de visszautasítottam az ajánlatot, mert alig várom már, hogy végre elszabaduljak onnan. Gondolkoztam azon, hogy egyetemre megyek, és akkor talán lesz hol laknom, viszont rájöttem, hogy sehová nem vennének fel olyan átlaggal és viselkedéssel, amilyennel én rendelkezem. Sajnos a lehetőségeim korlátozottak, miszerint nem beszélek, és nos… nem vagyok túl szociális személyiség, viszont semmilyen lehetőséget nem dobok el.

A csengő újból megszólalt, szóval felcuccoltam, és elindultam a következő terem felé, ahol órám lesz, történetesen kémia. Induljon az óra, ahol nem fogok érteni semmit!