G, mint Gondok

Nightmare

Korán reggel volt, még a suli is csak egy óra múlva kezdődik, de mi már mind Grace-ék konyhájában ültünk, mindenki valamit reggelizett, és próbáltunk kitalálni valamit. Bár a legtöbben inkább félálomban voltunk, és a gondolkodás még túl nehéz. Főleg Ash, aki egy tál müzli felett vívott harcot a fáradtsággal. Nos… nem ő győzött. Ugyanis a következő pillanatban az eddig a kezére támasztott feje megbillent, és arccal a tányérba fejelt. Persze erre egyből felvidult mindenki, és a srácok piszkálni kezdték szegényt, aki a tejet törölte le az arcáról. Egy fokkal élénkebben folytattuk a reggelt.

Valamiért Michael és Kate még most sem bírnak, bár fogalmam sincs, mégis mit vétettem ellenük. Ha tudnám, hogy mivel haragítottam magamra őket, akkor talán jóvátehetném… Hahó! Gondolkozz már egy kicsit. Szerinted az nem lehet, hogy talán azért haragszanak rád, amiért olyan bunkó voltál a haverjukkal? Oh, utálom, amikor a tudatalattimnak igaza van.

Mira. El kell jönnöd. Itt a helyed.

Fogalmam sincs ki, vagy mi szólt hozzám. Nem tudom honnan, vagy miért. Viszont a szívem mélyén éreztem, hogy az apám az. És tudtam, hogy igaza van. Nincs itt keresnivalóm.

És akkor körvonalazódott egy terv a fejemben. Az első lépés pedig… szívességet kell kérnem Kate-től. Anyám…

Idegesen álltam Kate háza előtt, és semmi nem vett rá, hogy bekopogjak. Nos, nem kellett, mert nyílt az ajtó, és Kate komor arcával találtam szembe magam.

-Tudom miért jöttél.-vágott közbe, mielőtt még megszólalhattam volna.

-Akkor oké.

-Gyere.-forgatta meg szemeit. Elindult a garázs felé –legalább is azt hiszem oda.-Már azelőtt megvettem, hogy ez az egész elkezdődött volna. Csak hogy elkerüljük a félreértéseket, mert még most sem bírlak.

-Tudom.-vontam vállat.-De legalább nem kell tovább elviselned.

-Na idefigyelj.-állt meg velem szemben.-Nem azért segítek, hogy eltűnj innen. Calum nem a puszipajtásom, de barátok vagyunk. És most, hogy segítek neked lelépni, újra utálni fog, de legalább nem kell újra átélnie, hogy meghal az, akit a legjobban szeretett. Inkább most menj el, míg nem habarodott teljesen beléd, ne akkor, amikor már összeomlana az elvesztésed miatt. Így talán talál majd valakit, aki normális, és nincs semmilyen gonosz rokona.

-Szerinted nekem jó, hogy el kell mennem? De csak így tudhatom őt biztonságban. Rid és Chloe a legjobb barátaim, Brad, Grace és Ash is kedvesek velem, és bármennyire utáltok Michaellel, nem akarom hogy bajotok essen. Ez az én döntésem, pedig legszívesebben rohannék Calumhoz, hogy a nyakába vessem magam, mert én igenis beleszerettem, de nem lehet, mert az apám elpusztítaná a világot, hogy az uralma alá vonjon mindenkit. Inkább elmegyek, feladom a boldogságom, csakhogy megmentsem azt, akit szeretek. Ezt te tudhatnád a legjobban.-Már szinte sírtam a végére, de erősnek kellett lennem.

-Ha ez hasonló, akkor visszajössz majd. Vagy nem, nem érdekel.

-Kösz az együttérzést.-morogtam.

-Itt..-nyitotta ki az ajtót.-..az együttérzésem.

Egy csodálatos kék Audi R8 állt a garázsban. Szájtátva figyeltem életem szerelmét, amit azt hittem sosem fogok látni. És most vezethetem. Én, vezethetem!

Közelebb léptem, és végigsimítottam a motorháztetőn. Igaz, mindig fehérben képzeltem el, de kékben is csodálatos.

-Köszönöm.-szólaltam meg.

-Nincs mit megköszönnöd. Csak…mindegy.-rázta meg a fejét.-Tessék.-dobta hozzám a kulcsot.

Öt perccel később már az árvaház előtt parkoltam, hogy kihozzam a cuccaim. Ez most szökésnek számít? Mindegy. Úgyis nemsoká el kellene mennem. Pár nap ide vagy oda, nem mindegy?

Összepakoltam a ruháim, a könyveim, mindent, ami fontos. Kimásztam az ablakon, majd át a kerítésen, és bepattantam a kocsiba. Beindítottam, majd rászorítva a kormányra, elindultam. Hosszú út állt előttem, szóval minél hamarabb el kellett volna indulnom. De képtelen voltam még elmenni. Előtte el kellett intéznem valamit.

Calumék háza elé hajtottam, lassan és csendben. Néztem a házat, és elgondolkoztam az elmúlt napokon.

Az első beszélgetés a suliban:

’Hirtelen lehuppant mellém valaki, és megcsapott egy olyan erősségű fájdalomhullám, amilyet még sosem éreztem. Kicsit élesebben szívtam be a levegőt, mint kellett volna, amit gondolom furcsállhatott, de nem tette szóvá. A szemem sarkából rápillantottam arra a merész személyre, aki le mert ülni mellém, és meglepetésemre Calum Hood volt az. A menők közé tartozott természetesen, hisz a bandájával elég nagy hírnevet szereztek. De miért is ül le pont mellém, aki sose szólalt még meg?

-Heló.-köszönt. Nekem. Nekem! És most nem a visítócsajos Nekem! volt, hanem a ledöbbent Nekem!. Én meg csak néztem rá, mint egy ufóra.-Calum vagyok. Calum Hood.-Tudom haver, tudom. De azt még mindig nem, hogy mégis mi a fészkes fenéért szóltál hozzám! He?-Te pedig Mira, ugye?

Anyám, te egy zseni vagy! Eddig hogy hogy nem jöttek erre rá? Ja, megvan. Nem vagy az! Mindenki tudja a nevem, mert én vagyok az a csaj, aki nem dumál senkivel, akitől még a tanárok is frászt kapnak, és olyan mint egy gót! Szóval bocs öreg, de rossz ajtón kopogtatsz.

-Oké. Én csak, szóval azért jöttem, hogy… meg hogy… vagyis, tulajdonképpen, egészen pontosan, én azért is ültem ide, hogy…

Kinyög még ma valamit, vagy csak dadog? Mert őszintén megmondva, nincs hozzá humorom.’

Amikor elhívott inni valamit:

’-Mira!-futott utánam Calum. Kelletlen fordultam felé, de még véletlen se emeltem fel a fejem.-Sajnálom az előbbit, nem tudom miért viselkedtem olyan hülyén. Illetve tudom, de… Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy nem lenne e kedved meginni valamit velem suli után?

Már épp szólásra nyitottam a szám, amikor rájöttem, hogy nem tudom mit mondjak. Nem azzal volt a baj, hogy hogyan mondjam, azzal voltam problémában, hogy mit. Végül nyeltem egy nagyot, és megszólaltam. 3 év óta most először.

-Persze.’

Amikor randira hívott:

’ -Oh… Szóval ez egy.. öh..randi?

-Igen. Vagyis nem! Mármint… nem az, ha nem akarod. Nevezhetjük baráti együtt lógásnak.-hadovált össze-vissza.

-Vagy randinak.-döntöttem oldalra a fejem, így jobb szöget kapva elpirult arcára.

-Igen. Vagy annak.

-Nem érted, ugye? Rendben. Akkor mondom így: Ha egy bizonyos fiú –aki itt ül előttem-, elhívna randizni, akkor azt hiszem igent mondanék.

-Tényleg?-csillantak  fel  csodálatos barna szemei.-Akkor… Lenne kedved randizni velem?

-Ezer örömmel.’

És amikor megcsókolt:

’-Ez azt jelenti hajlandó vagy randizni velem?-nézett rám…reménykedve. Istenem.

-Nagyon kedves, hogy ennyi mindent tettél értem, és hogy elmondtad ezt, de én még nem állok erre készen. Talán egyszer, de még nem. Sajnálom.-álltam fel.

-Kérlek. Csak adj egy esélyt.-pattant fel.

-Calum.-sóhajtottam fájdalmasan. Nem akarom ezt… Miért olyan bonyolult minden?

És akkor…életemben először…megcsókoltak.

„Perzselt a lélegzete. Lassan csókolóztunk. Ne hagyd abba, ne hagyd abba! Semmi másra nem bírtam gondolni, csak erre: ne hagyd abba. Végigsimított a csípőmön, a hátamon, szorosan magához ölelt. Éreztem súlyosan dobbanó szívverését. A ritmusát. A ritmusomat.” ’

Nem tudom miért, de akkor, ott, úgy éreztem teljes vagyok. És mindezt neki köszönhetem. Az első csókom, azt, hogy megtapasztalhattam milyen szerelmesnek lenni. Ő adta meg nekem azt, amit mindenki megtapasztal egyszer. Értelmet adott az életemnek.