H, mint Ha

As Long As You Love Me

-Örülök, hogy eljöttél.

-Remek. Akkor elmondhatnád miért kellett idejönnöm.

-Szerettem volna négyszemközt beszélni veled, mielőtt a kis barátaid eljönnek ’megállítani’.

- Ha bármi bajuk esik, én…-kezdtem ingerülten.

-Állj át.-vágott közbe.

-Mi?

-Állj át mellém, és nem esik bajod.

-Nem érdekel a saját életem. Nekik ne essen bajuk.

-Nem inkább neki?

Minden izmom megfeszült, a számat egyenes vonallá préseltem. Mégis hogy képzeli? Lehet, hogy az apám, de semmit nem tud rólam. Nem vagyok a lánya, mivel egészen pár nappal ezelőttig azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik! Szóval nekem ne tegyen úgy, mintha ismerne. Mert nem.

-18 évig  azt hittem a szüleim eldobtak maguktól. 18 évig abban a hitben éltem, hogy nincsenek rokonaim. 18 év után, rátaláltam azokra, akik nem néznek rám ferde szemmel, akik olyanok mint én. És most ők is veszélyben vannak. Ha bárki is megsérül, esküszöm, hogy megöllek, és az sem fog érdekelni, hogy az apám vagy.

-Tudod… nagyon hasonlítasz anyádra. Ugyanolyan barna szemek, amik a makacsságtól csillognak. Ugyanolyan mélybarna hajad van, mint egykoron anyádnak volt. Ugyanaz az erő sugárzik belőled, amit megszerettem anyádban. Bátrak vagytok, és az életetek áldoznátok azért, akit szerettek. A különbség, hogy neked nem kell megtenned. Állj át hozzám, és nem esik baja senkinek.

-Ígéred?

-Ígérem.

Calum szemszöge:

Egész éjjel csak forgolódtam. Nem tudtam aludni, folyton Mira járt az eszembe. Rossz előérzetem volt, és ez reggel be is bizonyosodott.

From: Brad

S.O.S.

Azonnal felpattantam, és hozzájuk rohantam. Kifulladva rogytam le a kanapéra, ahol már mindenki összegyűlt –kivéve Mira és Ashton. A rossz előérzet újra végigjárt, megborzongatva engem.

-Tudom, hogy nagyon korán van még, de ez most nagyon fontos, és nem várhat.

-Akkor mondd már!-csattant rá nővére.

-Mira eltűnt. Illetve elment, egyedül, az apjához. Megint álmodtam, és most hallottam is. Az apja azt kérte, hogy álljon át, és akkor nem esik senkinek baja.

-És? Biztos nem tenne ilyet. Utálja az apját, sosem állna át hozzá.-rázta a fejét Chloe.-Vagy mégis?-vált kétségbeesetté az arca.

-Mégis.-hajtotta le Brad a fejét.

Mégis.-visszhangzott a fejemben. Átállt hozzá. Hozzá, aki el akarja pusztítani a természetfeletti világot, beleértve a barátait, és minden lényt, aki nem az ő oldalán áll.

-Mégis mikor ment el? És hogyan? Hová?-aggodalmaskodott Grace.-Kate!

-Mi van?-nézett fel ijedten.

-Látom rajtad, hogy valamit nem mondasz el.-szűkítette össze szemeit.

-Öhm… Nem tudom miről beszélsz.-vont vállat Kate.-Jó, oké. De előre mondom, hogy ő akart elmenni! Szóval tegnap beállított hozzám, kölcsönadtam neki az autóm, és elment. Mit kellett volna tennem?

-Mondjuk megállítani!-kiáltottam fel.-Esküszöm, ha bármi baja esik, én…

-Hé! Te is igazán figyelhettél volna rá. Nem kell mindenért Kate-et hibáztatni, csak mert nem jönnek ki jól.-kelt a védelmére Luke.

-Akkor legalább szólhatott volna. De ő inkább elengedte egyedül, sőt, még segített is eljutni neki az apjához, aki meg is ölheti!-akadtam ki. Ha bármi baja lesz Kate miatt…

-Srácok! Tudom hol vannak.-szólt közbe Brad.

A semmi közepén keresgélni egy kaput az Alvilágba, akár tű után kutatni a szénakazalban. De nem érdekel semmi, csak hogy megtaláljam Mira-t, épségben és biztonságban, hogy a lehető legmesszebb vigyem innen. Istenem, csak add, hogy jól legyen! Könyörgöm.

-Megtaláltam!-kiáltott fel Ridley. Hogy ő minek van itt? Mert ’megérezte, hogy történt valami Mira-val, és mint legjobb barátnő, köteles a megmentésére sietni’.

Mind odasiettünk, és egy csillagot láttunk. Értetlenül nézett mindenki, kivéve Rid, aki leguggolva megérintette a szimbólumot. Az vörösen felfénylett, majd egy kétszer –három méteres „hasadék” nyílt a földben. Ridley azonnal le is ugrott, majd felkiáltott nekünk, hogy egyesével ugorjunk.

-De óvatosan! Elég mély.-figyelmeztetett.

Én mentem elsőnek, majd Chloe, Grace, Kate, Luke, Mikey. Brad otthon maradt, bár mindenképp jönni akart, de a nővére bezárta a szobájába, miszerint a szülei megölnék, ha bármi baja esne.

-Meleg van.-legyezte magát a kezével Chloe.

-Mivel ez az Alvilág, nem lehet fagy. Javítsatok ki ha tévedek, de szerintem a hülyeség lenne, hogy fent meleg van, lent meg hideg.-magyarázta Kate.

-Menjünk már.-toporzékoltam.

-Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, akinek elvették a nyalókáját.-bökött oldalba Mikey.

-Ridley. Eddig is tudtad mit kell csinálni, azt is tudod merre kell menni?-fordultam felé, figyelmen kívül hagyva Mikey-t.

-Persze! Mert én mindent tudok, csak mert sok mindenkit ismerek. Hát ki kell ábrándítsalak, én sem tudok mindent ezen a kib*szott világon!

-Akkor tudod, vagy nem?-kérdezte Chloe.

-Tudom.-mondta duzzogva.-Gyertek.-indult meg balra.-És mielőtt megkérdeznétek, még sosem jártam itt, de egy volt barátom sokszor megjárta már ezt az utat.

-Egy volt barát?-ráncolta homlokát Grace. Unokatestvérek, és semmit nem tudott arról, hogy Ridley nem is ember?

-Angyal volt, de három éve eltűnt. Azóta sem hallottam róla.-rántott egyet hanyagul a vállán.-Egyesek azt állítják meghalt, mások szerint az alvilági alattvaló lett. De van olyan is, aki azt mondja Démonná vált, mert bűnt követett el.

Az Angyalok és Démonok története évezredekre nyúlik vissza. Egyes feltételezések szerint ha egy Angyal bűnt követ el, Démon lesz. Viszont ez visszafelé nem lehetséges, így örökké bűnhődik énje elvesztéséért. De olyan teória is van, hogy a Démonok az Angyalok és halandók gyermekei. Egy tuti: én sose voltam angyal –egyik értelemben sem.

Sötét folyosókon mentünk keresztül, mígnem kiértünk egy hatalmas terembe, aminek a közepén ugyanaz a csillag volt, mint odafenn. A falakon kisebb fáklyaszerű lámpák világítottak, a plafon közepén pedig egy hatalmas csillár volt, pont a csillag felett. A terem másik végében egy nagy trón volt, két oldalán egy-egy kisebb. Középen egy félelmetes alak ült, tekintélyt parancsoló testtartásban, jobboldalán pedig Mira ült, üveges szemekkel bámulva maga elé. Amint beléptünk, ránk emelte tekintetét, ami egyből rabul ejtette az enyémet.

-Mit kerestek itt?-állt fel.

-Érted jöttünk. Mégis mit gondoltál? Hogy majd hagyjuk, hogy a halálodba menj?-háborodott fel Ridley.-Lehettél volna tekintettel ránk is. Tudod mennyire aggódtunk?

-Pont azért jöttem egyedül, titokban, hogy titeket ne keverjelek ebbe bele.

-És arra nem gondoltál, hogy nem akarjuk, hogy egyedül gyere? Hogy talán együtt könnyebb lett volna? Nem gondoltál a barátaidra? Nem gondoltál rám?-törtem ki.

-Ezzel pont titeket akartalak megvédeni.

-Megvédeni? Megvédeni úgy, hogy lelépsz az éjszaka közepén? A francba is Mira, miért? Végre minden jól alakult, erre elmész. Legalább annyit mondtál volna, hogy ezt csinálod.

-Mert akkor mi lett volna? Megpróbálsz megállítani, mert ’együtt mindent megoldunk’. De ez hazugság. Ez az én csatám, és ha titeket is belekeverlek ebbe, akkor csak ezt érem el, hogy valaki megsérül. Ez az én ügyem, nekem kell megoldani, egyedül. És azzal, hogy azt mondod minden rendben lesz, ha összetartunk, nem segítesz. Otthon kellett volna maradnotok, mert ez nem a ti dolgotok.

-Értsd már meg, hogy SZERETLEK, a k*rva életbe! Nem kérheted, hogy otthon üljek karba tett kézzel várva, hogy vajon túléled-e, és ha igen, visszajössz-e, vagy sem. Nem kérheted, hogy ne avatkozzak bele, mert ez nem csak a te dolgod. Egyszer már meghalt valaki, akit szerettem, nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. Nem veszíthetlek el téged is!