I, mint Iker

Breaking Point

-Engedj el, te…

Mindenki az épp betoppanó Bradet nézte, aki mögött egy fiú lépkedett.

-Fogd már be.-reccsent rá.

-Brad? Megmondtam, hogy el ne mozdulj otthonról.-emelte fel hangját Grace.

-Én nem mentem sehova. Ez a seggfej jött el hozzánk, és egészen idáig lökdösött.-nézett hátra szúrósan.

-És te mégis ki vagy?-kérdezte Kate.

-Ő Seth. A fiam.

Kikerekedett szemekkel fordultam apám felé, aki büszke pillantással tekintett a srác felé. A fia? Van testvérem? Vagy olyan örökbefogadott? Csak a szárnyai alá vette volna?

-Helló húgi.-mosolygott rám. Kócos barna haja volt, kékes-zöldes szemekkel, kiköpött én, csak fiúba.

-Van egy testvérem? De…hogyan?-kérdeztem összezavarodva.

-Ikrek vagytok. A születésetekkor szétválasztottak titeket, hogy biztonságban legyetek. Az anyátok meg akart titeket védeni, bármi áron. És mivel én nem lehettem ott, nem vigyázhattam rátok, olyan helyre kerültetek, ahol nem találhat meg titeket senki.

-Akkor ő hogy kerül ide?

-Ez egy hosszú történet. És nem tartozik idegenekre.-vágott közbe Seth.

-Menjetek el srácok.-kértem őket.

-MI? Nem!-kezdett el tiltakozni Calum.-Nem fogunk itt hagyni, érted jöttünk, nem megyünk el nélküled.

-Nem érdekel miért jöttetek, de menjetek el. MOST!-csattantam fel. Hangom visszhangzott a nagy teremben, visszapattant a falakról, körülzengve mindenkit. Halvány fény kezdett derengeni, pontosan a fejem felett, ami éles fénnyé válva, sisteregve felrobbant. Mindenki a földre bukott, és rémülten nézett körbe. Én sem tettem másképp, azonnal felpattantam. Ijedten tekintettem végig mindenkin, ám tekintetem megállapodott Rid mozdulatlan alakján. Odafutottam hozzá, térden csúszva érkeztem, és egyből rázni kezdtem. De nem mozdult. Nem lélegzett, nem volt pulzusa sem. Szememből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek, zokogásom elhatalmasodott fölöttem, kizárva a külvilágot. Valaki megfogta a kezem, elhúzott Ridtől, és magához szorított. Arcomat mellkasába fúrtam, karjaimat dereka köré fontam, és úgy sírtam tovább.

Miért? Miért kellett meghalnia? Miért neki? Olyan gyorsan történt minden, azt sem tudom mi volt ez. Istenem, miért?

-Ss… Nem lesz baj. Minden rendben.-suttogta a fülembe Seth. A bátyám. El sem hiszem…van egy testvérem. Egy ikrem.

Amikor elapadtak könnyeim, kibontakoztam testvérem öleléséből, és megtöröltem az arcom. Körbetekintve nem láttam senkit –kivéve apánkat, természetesen. Mindenki eltűnt, mintha itt sem lettek volna sosem.

-Mi-mi történt?-kérdeztem.

-Az erőd kezd feléledni.-válaszolt apánk.-Kezdetben nem fogjátok tudni irányítani, de idővel majd megtanuljátok.

-Milyen erő?

-Mi vagyunk a szuper-ikrek, mi értelme lenne szuper erő nélkül?-tette fel az idióta kérdést Seth széttárva karjait.-A minimum, hogy tudunk valamit, amiért ilyen idióta érzéseket kaptunk. Félelem, ch.

-A félelmet érzed?

-Aha.-vont vállat.-Na mondj ennél rosszabbat. Még te is jobbat kaptál, mint én. Velem ellentétben, te tudod visszaadni, én meg semmit nem tudok csinálni. Ráadásul még a hiper-szuper képességeim is téli álmot alszanak.

-Ne aggódj. Amint eljön az idő, a képességeitek megmutatkoznak.-mondta apánk.

Ha eljön az idő. De mikor jön el? Vagy ez…amit az előbb csináltam az volt? Ha az az volt, akkor inkább nem akarom. Megöltem a legjobb barátom, ha ez az ára, akkor hagyjanak engem békén. Nem akarok még több embert bántani. Mi van… mi van ha már megtettem?

-Ugye jól vannak?-kérdeztem kissé kétségbeesetten.-Hol vannak? Mi történt velük?

-Ne aggódj. Biztonságban vannak, távol innen.-próbált megnyugtatni apánk.

-Hol vannak?

-Otthon. Addig is menjetek gyakorolni. Seth, mutass meg neki mindent. Később én is csatlakozom, de most fontos dolgom van.

Bizonytalanul néztem a kivezető ajtóra, hisz nem tudom mire számítsak. Végül követtem bátyám, aki körbevitt az egész ’épületben’. Megmutatott minden szobát, ahogy az ő, valamint az én lakhelyem is. A konyhát, a nappalit, a hátsó udvart, de még a tetőt is megmutatta.

-Hogy kerültél ide?

-Hat évig voltam árvaházban. A nagyobbak mindig piszkáltak, éjjelente nem sokat aludtam. Aztán egy kedves házaspár örökbefogadott, mert nem lehetett gyerekük. Sokáig nem szóltam hozzájuk, alig ettem, nem aludtam. Végül megértettem, hogy már nem tudnak bántani, és feloldódtam. Aztán… hét évre rá,egy nap, amikor iskolában voltam, bejött egy tanár, aki elvitt a rendőrségre. Autóbalesetük volt, és mindketten meghaltak. Anyám gyermeket várt, de ő is meghalt. Ezután vett magához apánk, és elmondott mindent. Megkezdte a tanításom, hogy majd segítsek neki. Most pedig itt vagy, és már nem vagyok egyedül.

-Részvétem.-szólaltam meg pár pillanat múlva.

-Őket tekintem a szüleimnek, hisz ők neveltek.

-Én mindig is az árvaházban éltem. Minden hónapban máshol ugyan, de sose kellettem senkinek. Egyetlen emberben bíztam meg, de ő is meghalt. Amikor idekerültem és Rid barátkozni kezdett velem, azt hittem minden jóra fordul. De Calum teljesen felborított mindent. És most itt vagyok.

-Nem volt könnyű életünk.

-Nem.-sóhajtottam.-És nem is lesz.

-Szereted őt?

-Igen.

-Milyen érzés? Még sosem szerettem senkit.

-Tényleg?-kuncogtam.

-Nem vicces.-forgatta meg szemeit. Hangosan nevettem fel, majd le estem a tetőről.-Gyere..-állt fel.-..ideje gyakorolni. Megkezdem a kiképzésed.

-A kiképzésem?

-Ha nem akarsz rögtön meghalni, nem árt megtanulnod néhány dolgot.-vigyorgott le rám.

Az edzőterem legalul van, hatalmas területen. Mindenhol fegyverek, meg amit csak el tudsz képzelni. Középen pár olyan szőnyeg volt, ha jól számoltam úgy hat. Seth a másodikhoz vezetett –legalábbis felőlünk a második volt. Megállt velem szemben, és támadópozíciót vett fel. Én meg csak álltam kukán, hisz ő a bátyám, nem akarom megütni. Ő viszont komolyan gondolhatta, mert nekem rohant. Elkaptam felém lendülő karját, hátracsavartam, és a földre vittem.

-Jaj, ne haragudj, nem akartam!-húztam fel.

-Semmi baj. Ez nem is volt rossz. Hol tanultad?

-Az árvaházban.

-Akkor nem is kell az alapoktól kezdeni. Gyerünk. Előröl.

Újra megindult, de kitértem előle, viszont megragadta a kezem, és lerántott a földre.

Órákon át ’verekedtünk’, mutatva a másiknak dolgokat. A hibákat, rossz mozdulatokat, arra, hogy mire kell figyelni. Később apánk is csatlakozott, és segített.

Talán nem is olyan rossz itt. Talán lehetünk olyanok, mint egy igazi család. Talán mégiscsak van esélyem normális életet élni. Talán nincs is szükségem rájuk… talán nincs szükségem szerelemre, ha végre van egy családom. Remélem bennük nem kell csalódnom, mint eddig oly sok mindenkiben.

Bocsánat a késésért, de múlthéten itt aludtak a barátaim, és tegnap fáradt voltam. Tudom, nem kifogás, de nehéz hetek állnak mögöttem -és előttem is-, folyton csak dolgozat mindenből. De itt van a rész, remélem izgalmas lett. És még egyszer sajnálom a késést!