J, mint Jóslat

Heroine

Calum szemszöge:

Reggel borzalmas fejfájással ébredtem. Lassan nyitottam ki szemeim az erős fény miatt. Körbetekintve a szobám falait láttam, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Nekem nem is itt kellene lennem!-vágott fejbe a gondolat. Eszembe jutott minden. Mira, az apja, Brad, majd Mira bátyja, aztán a villanás, és kiesett minden.

Felhívtam a többieket, akik ugyanarra emlékeznek, mint én. Megbeszéltük, hogy Grace-éknél találkozunk, így én is készültem oda.

-Mi a jó büdös franc történt?!-akadt ki Grace először. Feltette azt a kérdést, amit mind akartunk, de nem mertünk. Sajnos a válasz senkinek sem jutott eszébe.

-Vissza kell mennünk!-pattantam fel.-Nem hagyhatjuk ott, még valami baja esik.

-Calum, ő nem öt éves, hogy vigyázni kelljen rá.-csattant fel Kate.-Felnőtt nő, aki tud vigyázni magára, nincs szüksége a segítségünkre. Különben nem küldött volna el minket.

Igaza van.-súgta a tudatalattim. Nem akar velünk lenni. Nem akar velem lenni. Nem érez irántam úgy, ahogy én iránta. Talán sosem érzett.

Lehajtott fejjel meredtem a padlóra, majd megráztam a fejem, és kimentem az ajtón. Csak mentem előre, nem törődve semmivel és senkivel.

Mit rontottam el? Bocsánatot kértem, és csak egy esélyt akartam, hogy újrakezdhessük. Talán ott rontottam el. Túl rámenős lettem volna? Hagynom kellett volna egy kis időt? De hát napokig nem beszéltünk, meddig kellett volna még várnom?

Leértem a partra, ahol a víz mentén sétáltam tovább. Ebben a reggeli órában még alig voltak valahol emberek. Nem baj, most jól esik egyedül lenni. Gondolkodni. Sétálni.

Hirtelen elsötétült minden, nem láttam, hallottam, éreztem semmit, csak azt, hogy a testem súlytalanságban lebeg, majd levágódtam egy hideg, kemény padlóra. Visszatértek az érzékeim, bár a fejem majd szét robbant. Körbenézve a Legfőbb Tanács tagjait láttam körülöttem, mogorva tekintetüket rám szegezve. Ajaj, bajban vagyok…

-Sajnálom, hogy betörtem a könyvtárba…-kezdtem, de egyetlen intéssel elhallgattattak.

-Nem azért vagy itt.

-Bár megszegted a büntetésedet, ami következményeket von maga után.

-Tudom, és vállalom, bármi legyen az, de kérem, segítsenek kimenteni Mira-t. Az apja hipnotizálta, vagy nem tudom, de átállította maga mellé, és le akarja igázni a földet, hogy átvegye az uralmat.-hadartam el.

-Ne aggódj, nem fogjuk hagyni. Már szervezzük a védelmet, nem fogja tudni véghezvinni gonosz tervét.

-Nem látták mi történt. Megölte a legjobb barátját, minket meg elteleportált vagy mi, és otthon ébredt mindenki. Tudom, hogy nem szándékosan tette, nem is tudott róla, de még kiszámíthatatlan, ki tudja mire képes még.

-Hm, ez nem jó hír. Kezd kibontakozni az ereje.

-És a testvére? Ő is képes ilyenekre?

-Testvére?

-Igen. Van egy testvére, valami Seth.

-Az lehetetlen. Az anyja meghalt a születése után, hogy lehet fivére?

-Ikrek? Talán elrejtették, mielőtt bárki tudomást szerezhetett volna róla.

-Már mindegy. A fontos, hogy nem hagyhatjuk a tervét megvalósulni. Mindenképp meg kell állítanunk. Még mielőtt túl sokan állnak át a gonosz oldalára.

Mira szemszöge:

Seth és én az erőinket tapasztalgattuk az elmúlt napokban, hogy felkészüljünk. Közeleg az idő, és készen kell állnunk.-mondja mindig apánk. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk, de ez neki nem mindig felel meg. Mert csak a tökéletes felel meg. Oké…

-Újra.-álltam fel.

-De már kifáradtam. Pihenjünk már legalább fél órát.

-Nem, Seth, ha nem akarsz meghalni, akkor újra!

-Ne lopd a szövegem.

-Gyermekeim. Eljött az idő. Ideje indulnunk.

Egy óra telt el, és mi, meg akik nálunk laktak, már a Legfőbb Tanács épülete előtt álltunk. Velünk szemben a tanács tagjai, és a csatlósok mögöttük, állig felfegyverkezve. Calum is ott állt, Grace, Brad, Chloe, Michael, Kate, Luke. Kíváncsi voltam, hogy hol lehet Ashton, de furán jött volna ki, ha megkérdezem. Lesütött szemekkel álltam apánk baloldalán, míg másik felől Seth állt, felszegett állal, szúrósan pillantva végig volt ’barátaimon’.

Nem értem, hogy tudtál velük barátkozni.-üzente gondolatban bátyám. Igen, ezt is tudunk.

Nem volt mind a barátom.

A szöszi nem rossz, de a színes fejű úgy szorongatja a kezét, mintha csak az tartaná életben.

Chloe volt az egyik legjobb barátaim. A ’színes fejű’ meg rühellt, amit nem bátortalankodott kimondani minden alkalommal.

Az a srác meg nem tudja levenni rólad a bús, barna szemeit. Már szinte nekem is fáj. Nem rossz ez neked?

A fájdalom? Megszoktam. Ő? Már annál jobban.

A szerelem már csak ilyen.

A szerelem lehetetlen dolog.-szólalt meg –képletesen persze.

Lehetetlen?-kérdeztem.

Az érző ikrek nagyon ritka születésűek. És mindenkit bántanak, a másikon kívül. Ha szerelmes lesz egyikőtök, meghal.

Meghal. Meghal az, akit szeretünk? Megölöm. Hm… Éreztem, hogy ez nem menne. Úgy látszik a hatodik –vagy netán a hetedik?-érzékem nem hagyott cserben.

-Még most is meghátrálhatsz. Nem kell meghalnia senkinek.

-De kell. Fel kell áldozni pár életet azért, hogy jobbá tehessem a világot.

Jobbá? Azt hittem csak a bosszú miatt teszi ezt. Önző célokkal vezérelve szövögette tervét, de rájöttem. Nem anyánk miatt, hanem a hozzá hasonlók miatt vagyunk most itt. Hogy ne lehessen még egyszer egy ilyen eset. Megértem. A szenvedés elég egyszer. A történelem annyiszor megismételte már önmagát, hogy kell legyen egy töréspont, ami megváltoztat dolgokat. Talán mindent. De ez legyen az? Ez legyen az a nap, amikor csalódást okozok számomra fontos személyeknek? De kik csalódjanak bennem? A családom, amit most kaptam vissza, vagy a barátaim, a szerelmem. Aki meghalhat miattam? Miért kell folyton csak döntéseket hozni?

-Mira, kérlek ne tedd ezt.-nézett rám könyörgő szemekkel Calum.

Összepréseltem ajkaim, lehunytam szemem, majd komoly tekintettel mértem végig az előttünk sorakozókat. Többen voltak, ám nem sokáig.

-Túlerőben vagyunk. Nem győzhettek.-szólalt meg Michael. Gúnyos mosollyal pillantott rám, majd megvetően apánkra.

Apánk intett, mire a mieink kiváltak a tömegből, és csatlakoztak hozzánk. Az erőfölények megfordultak, végkimenetel már nem nekik kedvez.

-Még nem késő feladni. Csak csatlakozzatok hozzánk, és nem esik bajotok.-címeztem szavaim Chloe-nak és Gracenek. Ők, Bradel kiegészülve, számítanak nekem. Luke is kedves volt velem, de Kate mellett marad. Michael pedig teljesen ellenez engem, így Chloe most nagy döntés előtt áll. Grace… Kate legjobb barátja, ő sem fog. Az öccsét pedig nem fogja engedni.

-Mira, miért csinálod ezt?-kérdezte Brad. Jaj, túl fiatal még ehhez. Otthon kellett volna maradnia. Veszélyes most itt.

-Tudok dolgokat, amik mindent megváltoztatnak. Ha most feladom, olyanokat vesztek el, akik nagyon fontosak nekem.

-És mi nem vagyunk? Nem fontosak neked azok, akik veled voltak, mikor senki?

-Kate és Michael ki nem állhatnak, így se Chloe, se Grace, se Luke, sem pedig te nem állnátok mellém. A csalásomra számíthatok.

Ránézett nővérére, aki szigorú tekintettel nézett rá vissza. Megrázta a fejét, és elindult felém. Odaállt mellém, és biztatóan nézett rám.

-Brad. Nem kell…

-De. Kell.