M, mint Minden

Already Gone

Calum szemszöge:

Borzasztóan fájt a fejem, majd szét robbant. A nap besütött az ablakon, egyenesen a szemebe világítva. Hunyorogva ültem fel az ágyban, de a hirtelen mozdulattól szédülni kezdtem. Fejemhez kaptam, orrnyergem szorítottam, hátha kicsit alábbhagy a lüktetés. Kikászálódtam a takaró alól, és lebaktattam a konyhába. Bevettem egy fájdalomcsillapítót, majd valami reggeli után néztem. Csináltam egy szendvicset, és visszamentem a szobámba. Megkerestem a telefonom, ami le volt merülve, így feltettem tölteni. Bekapcsoltam, és az idő lecsekkolása után -12:43-, megnéztem az üzeneteim. Volt egy SMS Grace-től, hogy amint tudok, menjek át. Így befejeztem a reggelim, és átöltözve, persze miután lezuhanyoztam, mentem is hozzájuk.

Köszönés után levágtam magam a kanapéra Luke mellé. Zavartan néztem körbe, ugyanis mindenki feszült tekintettel bámult.

-Mi van?-kérdeztem.

-Minden oké?-nézett aggódva Grace.

-Persze.-ráncoltam a homlokom.-Miért? Baj van? Ash keveredett valamibe? Egyáltalán hol van?

-Nem tudjuk.-vont vállat Mikey, de azért látszott rajta, hogy zavarja a haverunk magyarázatlan távolléte. Csak úgy elment valahová, és bár kérdeztük miért, vagy hova, de csak annyit mondott fontos dolga van, és szól, ha kell segítség.

-Szóval bejött a terve.-súgta halkan Grace-nek Chloe. Brad komoran tekintett a szőke lányra, aki sajnálkozva nézett rá, majd lesütötte szemét.

-Milyen terv?

-Semmi.-vágta rá gyorsan Grace.

Furcsának tartottam hirtelen válaszát, de ha fontos, akkor úgyis elmondanák.

-Nem akartok elmenni valahová? Megdöglök az unalomtól.-nyafogott Mikey.

Közös megegyezés alapján elindultunk a parkba. Elég feltűnő társaság lehettünk, mert üvöltöztünk, bohóckodtunk, röhögtünk. Egyszer csak megláttam egy gyönyörű lányt, úgy négy paddal balra tőlünk. Barna, hullámos haj, csokibarna íriszek, amik szomorúan csillogtak. Azonnal elkapta tekintetét rólam, amint feleszmélt, hogy egymást bámuljuk, és beletemetkezett a könyvbe, amit eddig olvasott. Én még mindig őt néztem, egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Olyan törékenynek tűnik, mégis olyan erős kisugárzása van. Olyan…tökéletes.

-Haver, itt vagy?-lengette meg kezét arcom előtt Luke.

-Mi?-kaptam felé a tekintetem.

-Mit bámulsz ilyen intenzíven?-ráncolta orrát Grace. Mindenki a lány felé nézett, aki felsandított a könyvből, de ahogy megpillantotta, hogy mindenki őt nézi, feljebb emelte a könyvet, így az eltakarta félig az arcát.

-Szerintetek lenne esélyem nála?-kérdeztem hezitálva.

-Nem.-vágta rá egyből Mikey. Kösz…-Úgy értem… Ezer szebb lány szebb lány van a világon, akik mind rád várnak, nem kell időt pocsékolnod egy könyvmolyra.

-Hogy mondhatsz ilyet?-vágta oldalba finoman Chloe. Mérgesen nézett barátjára, aki csak megrándította vállát.

Mira szemszöge:

A parkban ültem, és belemélyedtem az aktuális olvasmányomba, amely most Gayle Forman Ha maradnék című könyve, amely úgy játszik a szívemmel, akár Mia a csellóján. Gyönyörű, mégis fájdalommal teli dallam visszhangzik a fejemben, miközben a sorokat falom. Ma került a kezembe, még a századik oldalon sem járok –illetve még csak a 99. oldalon járok.

„Anyu azt mondta egyszer-kétszer, mikor elhagyott az önbizalmam, hogy csak meg kell játszani a dolgokat addig, amíg nem mennek maguktól is.”

Nekem vajon meddig fog tartani? Meddig játszom meg magam, hogy az természetessé váljon? Természetes lesz valaha is?

Nagyot sóhajtva emeltem fel fejem, hogy körülnézzek. Tekintetem megakadt az oly’ ismerős vonásokon, és belemélyedt azokba a barna szemekbe, amik úgy szippantottak magukba, akár egy fekete lyuk. Ráeszmélve tettemre, visszasüllyedtem a könyvbe, hogy még ma ki tudjam olvasni. Ám nem ment az olyan könnyen. Vagy tizedjére olvastam el ugyanazt a sort, de képtelen voltam felfogni. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, mint a négy paddal arrébb ülő társaságra. Minden sejtem feszülten figyelt, minden izmom megfeszült, hogy el tudjak rohanni, ha szükséges. De feladva a próbálkozást, hogy olvasni tudjak, összecsaptam a könyvet, beleraktam a táskámba, amit a vállamra vettem, és elindultam ki a parkból. Sietős léptekkel haladtam, hogy minél hamarabb kiérjek. Nem tudom merre mentem, csak el, minél messzebb tőle, és a fájdalomtól. A fájdalomtól, amit a lelke mélyen rejteget. Amit én is érzek, ahányszor csak rá gondolok. És minden pillanatban rá gondolok. Mert elvesztettem, pedig tudom, hogy sosem volt, és sosem lesz igazán az enyém, bármennyire is akarjuk mindketten. Nem lehet, ezt már felfogtam, és bár nem fogadtam el, nem tehetek semmit.

Calum szemszöge:

Miután a lány sietős léptekkel elment, mi is elindultunk haza. Mármint Grace-ékhez, ami már eléggé a második otthonunk, szóval… Chloe egyből kiment a hátsóudvarra, barátját is magával húzva. Veszekedtek –legalábbis elég hangosan beszélgettek-, bár nem hallottam mit mondanak, nem volt épp a leg… leg… barátságosabb.

Pár perccel később, egy mérges Chloe viharzott be, egyenesen a konyhába. Grace vállalta magára a lelki szemetesláda szerepét, ugyanis ő ment a lány után. Kb. öt perc elteltével, egy eszméletlen lánnyal a kezében jött be Mikey, a lányokkal egyszerre. Mindenki értetlenül nézett mindenkire. Chloe döbbenten meredt barátjára, aki csak hűvös pillantást vetett a lányra, és elindult az emeletre. Grace követte őt, gondolom segít leápolni az eszméletlen lány sebeit. Mert ahogy láttam, nem karcolás, harapás és vágás díszítette testét. Haja fejére tapadt a rászáradt vértől, egész teste sár és vér keveréke volt, és az egyetlen tiszta rajta, a ruha volt. Méghozzá Grace ruhája.

-Ez meg ki?-szűrte összeszorított állkapoccsal Chloe. Fantasztikus kérdés. De a választ senki sem tudja, hisz mindenki ezt akarta tudni.

-Megyek segítek nekik.-állt fel Brad.

Felment nővéréék után, helyét pedig elfoglalta az elég dühösnek látszó Chloe. Kate méregette egy ideig unokatestvérét, de látszólag nem nagyon érdekelte a helyzet. Sokkal inkább Luke kötötte le a figyelmét. Ahogy néztem őket, egyre jobban összefacsarodott a szívem. A boldogságukat látva, hiányérzetem támadt. Vajon leszek valaha ilyen szerelmes? Lesz majd valaki, akivel ilyen összeillő leszek? Eszembe jutott a lány a parkból. Nem érdekel mit mondd Mikey, nem érdekel hány lány van a világon, engem megfogott az az átlagos, mégis csodálatos lány. De kétlem, hogy fogunk még valaha találkozni. Vagy ha igen, képes leszek megszólalni? Vagy csak állok majd előtte, mint valami szerencsétlen…