N, mint Névtelen

Jar of Hearts

Mira szemszöge:

Ma indulunk Seth-el, egy tibeti templomba, ahol a szerzetesek segítenek majd felszínre hozni a rejtett képességeinket. Önfigyelmet, nyugalmat és kitartást fogunk tanulni, hogy uralni tudjuk az erőnket. Fogalmam sincs milyen lesz ennyire távol lenni a barátaimtól, távol Tőle. Vajon elvonja majd a koncentráció a figyelmem, vagy ott is folyton ő fog a fejemben járni? Vajon emlékezni fog rám valamikor? Vagy örökké az édes tudatlanságban fog élni? Vagy…elmondja majd neki valaki? Talán…már el is mondta neki valaki. Nem. Akkor már keresett volna. Vagy nem vagyok ennyire fontos neki? Tud már rólam, csak nem érdeklem? Úgy érzi nem vagyok elég jó, hogy megállítson? Nem szeret eléggé, hogy marasztaljon?

Ezer és ezer kérdés kering a fejemben, de válasz sehol. És ez elszomorít. Mert k*rvára szeretem, és k*rvára fáj, hogy itt kell hagynom! Hogy nem lehetek vele, mert különben meghal. És k*rvára idegesít a gondolat, hogy talál valakit, aki sokkal jobb nálam, akit szerethet, aki viszont szereti, aki elég jó neki, és aki miatt nem fog meghalni. Valakit, aki megérdemli, aki majd boldoggá teszi, és elfeledtet engem vele, örökre.

Összeszorított szemekkel támaszkodtam meg a repülőtér mosdójának pultján, majd a tükörbe néztem. Egy összetört, elveszett lányt láttam benne, akiből kiveszett az élet. Akinek üres szemei egykor tele voltak csillogással, ragyogtak, amikor ránézett a szerelmére, most viszont… csak tompaság uralkodik bennük. Mert nincs már semmi és senki, aki miatt felcsillanhatna ez a szempár. Nincs senkim, csak a bátyám, akit alig ismerek. Akivel elmegyek innen, lehet, hogy örökre, és soha többé nem látom azokat az embereket, akiket egykor barátaimnak neveztem. Akik közt ott van egy nagyon fontos személy, akinek fogalma sincs a létezésemről. De ez így jó. Ennek így kell lennie. Mert máshogy lehetetlen.

Csak azt nem értem, hogy a helyes döntés, miért ilyen rossz? Miért ilyen idegtépően fájdalmas? Miért ilyen nevetségesen borzalmas, ha megmentem vele azt, akit szeretek? Akiért feláldoznám az életem?

De hisz azt teszed…

Valóban?

Valóban. Feláldozod a boldogságod, az életéért cserébe. Örök önsanyargatásra ítéled magad, hogy neki jó legyen.

De ezt kell tennem. Így neki van lehetősége a boldogságra.

Biztos vagy ebben? Biztos vagy benne, hogy neki így a legjobb? Biztos vagy benne, hogy boldog lesz majd valamikor? Biztos vagy benne, hogy teljesen elfelejthet egyszer? Vagy csak reménykedsz, mert ezt tartod helyesnek? Mert félsz beismerni, hogy valaki tényleg szerethet téged, feltételek nélkül, azért, aki vagy valójában?

Nem. Én…

Te? Csak egy félős kislány vagy, aki a sarokban kucorog, amíg a mamája haza nem ér, hogy megvigasztalja, vagy egy érett nő, aki képes egymaga döntéseket hozni? Hm? Mire vársz? Anyucira, vagy egy személyre, aki a jövőd lesz? Aki megadja a jövőd?

Nem tudom.

Nem tudod… vagy nem akarod tudni? Mert félsz a kötődéstől? Egész életedben egyedül voltál, mindenki meghalt, elhagyott vagy megsérült, akit közel engedtél magadhoz, és azt hiszed, hogy ez örökké így lesz. De mi van, ha mégsem?

Nem tudom.

Miért nem tudod?!

MERT FÉLEK! Félek, hogy elveszítem őt is. De én… azt már nem tudnám feldolgozni.

Így nem veszíted el?

Szívverésem akár egy kolibri szárnycsapásai, a légzésem felgyorsult, a homlokomon izzadtságcseppek jelentek meg. Pupilláim kitágultak, és a megértés szikrája csillant bennük.

Valóban ezt kell tennem?

A választ csak te tudhatod.

Szemeim alatt sötétlett a bőr az alváshiánytól, arccsontom valahogy hangsúlyosabbnak tűnt, arcom beesett volt. Magányos, megtört lány tükröződött a felületben, amitől gyorsan elfordultam, és kisiettem a helyiségből. Ledobtam magam a szendvicset majszoló testvérem mellé, egy kemény székre, és csak néztem az embereket. Mind elmennek, vagy már eljöttek valahonnan, mégsem tűnnek szomorúnak. Rengeteg öltönyös üzletember, telefonjukkal a fülükön, kifejezéstelen arccal menetelnek, akár a robotok. Barátok, családok, akik az elválás aggodalmával a szívükben, vagy épp a viszontlátás örömével ölelik egymást. És itt vagyok én. Egy lány, aki teljesen hátat fordít az életének, és lehet, hogy teljesen feleslegesen. Az nem lehet. Ennek be kell válnia. Mert ha nem…

-Nem tudnál egy percre kikapcsolni, és csak izgatottnak lenni, amiért elutazunk? Nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség, használd ki és élvezd. Nem lehetsz egész végig ilyen savanyú.-csattant fel bátyám.

Igaza van. Ha idegeskedsz, csak magadnak ártasz.

Oh, te csak fogd be!

Mert mi lesz, ha nem? Én te vagyok, engem nem tudsz bántani.

Nem vagyok normális. Saját magammal veszekszek. Legalább nem hangosan.

-Igazad van.-adom meg magam.-De ne várd, hogy vigyorogjak, az most nem menne. Csak adj pár napot, utána ígérem megpróbálom.

-Pár nap. Utána megpróbálsz a húgom lenni, nem pedig egy depressziós liba.

-Rendben.

Calum szemszöge:

-Nem önmaga. Oké, mosolyog, boldog, de nem őszinte.-hallottam meg Grace hangját. Épp a konyhába akartam bemenni, de a lábam nem vitt tovább. Nem szép dolog hallgatózni, de valami azt súgja ne menjek be. Még ne…

-Mondtam, hogy ez nem jó ötlet. De Mira nem hallgatott rám, pedig jobban tette volna.-mondta ingerülten Brad.

Mira? Ki az a Mira? Olyan ismerősen hangzik. Mira…

Éles fájdalom hasított a fejembe, kezem halántékomhoz kaptam, és lassan lecsúsztam a fal mentén a földre.

Eszembe jutott minden. Mira, az első beszélgetésünk, a kávézó, az SMS-ek, a másnap. A veszekedések, a csók, Kronosz, a Tanács. Minden emlék visszajött.

Mira. Hogy felejthettelek el?

Hirtelen álltam fel, és berontottam a konyhába.-Ő volt az. A lány a parkban… Mira volt.

-Mi? Ki az a Mira?-tettette a tudatlant Grace.

-Ugyan már. Mindent hallott.-forgatta meg szemeit unottan Brad.

-Hol van?-kérdeztem.

-Nem tudjuk.-vont vállat a fiú lazán. Nem is érdekli, hogy mi van vele?

Hitetlenkedve néztem rá, hisz nem rég még barátok voltak, kiállt mellette, most meg úgy csinál, mintha csak egy lány lenne, akit nem ismer, csak látásból. Mi történt?

-Miért vagy ilyen?

-Azért, mert hidegen hagyta amit mondtam. Megmondtam, hogy nem fog beválni, de nem hallgatott rám, csak ment a saját feje után, és nézd meg mi lett belőle! Ki vagy akadva, ő meg már a repülőn ül, hogy elutazzon messze, és nem tehetsz ellene semmit. És kik fogják hallgatni a siránkozásodat? Hát mi.

-Elmegy?-fagytam le. Elmegy. Elmegy innen, ki tudja hova. Messze tőlem, ahol nem találhatok rá. Ugyan, azt hiszi még mindig ki van törölve a fejemből. De miért tette ezt?-Nem hagyhatom, hogy elmenjen. Meg kell állítanom!

Azzal kirohantam a házból, és a reptér felé vettem az irányt. Futva tettem meg a nem kicsi távot, így mire odaértem, eléggé elfáradtam, de nem érdekelt, csak hogy megtaláljam Mira-t, még mielőtt felszáll a gépre.

Mivel nem tudom hová mehet, hiába nézném a táblát, sehova nem lyukadnék ki. Szóval körbementem az egész váróban, hátha megtalálom őt, de sehol az ég világon nem találtam. Elkéstem. Elment. Itt hagyott. Talán örökre. Talán nem látom többet. Elment.